Ted

Bemutató: 2012. június 29.
Rendező: Seth MacFarlane
Műfaj: vígjáték
Stúdió: Media Rights Capital
Kiadó: Universal Pictures
Hossz: 106 perc
________________________

Hol is kezdjem. Véleményem szerint Seth MacFarlane egy legenda. A mai amerikai szórakoztatásban egyik legnagyobb szerepet vállaló figura, jelen van mint producer, rendező, egyszóval filmgyáros, de emellett egy stand-upos (a jobb fajtából, és itt röviden kitérhetnék a magyar stand-upnak csúfolt valamire, de nem akarom magamra haragítani magyar olvasóimat), és újabban a zeneiparba is belépett, mint egy amolyan 21. századi Frank Sinatra. Egyszóval ezt a legújabb filmjét mindenki remegve várta, egy olyan előzetest kapott, amely pillanatok alatt elérte az 5 milliós nézettséget, így hát nem csoda, hogy a film körülbelül tízszeresét hozta vissza a készítők zsebébe a mozikon keresztül. Tehát innen is üzennék Szirmai Gergőnek, hogy nem, Hollywoodot NEM KELL sajnálni, még mindig pompásan megvan, köszöni szépen, talán nem olyan erősen, mint 30-40 évvel ezelőtt, de ott van azért, ahol kell.
De most akkor ugorjunk is bele a lecsóba. Szerintem ez a film kifejezetten csalódás, talán 2012 legnagyobb csalódása számomra. Én is azok között voltam, akik már áprilisban minden körmüket lerágták az izgalomtól, hogy végre valami új Seth MacFarlane tollából, és nem is akármi. Mint tudjuk MacFarlane a helyzetkomikumok nagy ismerője, elég csak ránézni hogy hányan rajongana a Family Guyért, mert akárhogy nézzük, olyan karaktereket teremtett akik szerethetőek, és szerintem nincs olyan ember, aki ne találna a 11 évad során olyan viccet, amin nem nevetne jóízűen hetek múlva is.
De valamivel nem számolt a fiatal rendező. Hogy amit meg lehet csinálni egy animációs sorozatban, azt egy filmen nem biztos hogy vissza lehet adni.
A történetet talán nem kell bemutatnom, de ha mégis: vegyünk egy Boston közelében lakó fiúcskát, akit kitaszít a világ, még a zsidó gyerek is elküldi, akit épp összevernek, hogy menjen a dolgára, nem kíváncsi rá. Így karácsony estéjén, miután kapott egy aranyos beszélő macit, azt kívánja hogy a maci legyen igazi, és örökké a legjobb barátok maradhatnának. Megjegyzésként mondanám, hogy a film idáig jó. Innentől kezdve ömlik ránk a "fingpoén", az elrontott helyzetkomikum és a túlzott szexuális töltetű viccek. Az ember egyszer nevet rajta, de másodszor megnézi, és elkezdi észrevenni, hogy ami először megnevettette, már régen rossz poén, sőt.
Az igazi problémám a filmmel, hogy borzalmas arányok vannak benne, emellett a különböző stílusok is értelmetlenül jönnek egymás után. Az eleje egy tényleg jó ötlet, kedvesnek indul, persze azonnal kapunk egy MacFarlanetól jól megszokott társadalom kritikát (keresztények megcsúfolása, az amerikaiak elutasító magatartása, a zsidók önsajnáltatása, akik talán még kicsit élvezik is, hogy utálják őket), amit már régen elmondott egyszer mind az American Dad és a Family Guyban is. A Cleveland Showról nem tudok mit nyilatkozni, mert nem láttam, de biztos vagyok benne, hogy az sem több mint a Family Guy, csak több benne a feketékre irányuló poén. Ezután kapunk egy aranyos montázst, amiben bemutatják hogy miként nőttek fel együtt Ted és John, a két főszereplő, és milyen örökké összetartóak. A következő képkocka pedig az, hogy John éppen marihuanát szív a macijával. Nem, ez valahogy nem illik össze. Értem én a felnövés komikumát, de nem annyira vicces mint kéne legyen. Egyáltalán nem.
Emellett sajnos Ted idegesítőbbre sikeredett mint azt MacFarlane kitalálta. Mivel ő maga a szinkronszínésze Tednek, ezáltal a maci átalakul valamilyen bizarr Peter, Brian és Stewie keverékké, mintha maga a színész sem tudta volna eldönteni kihez is hasonlít leginkább. Az elején nagyon Brianes, később már sokkal inkább Stewie lesz belőle, majd megjelenik pár jelenet erejéig Peter hangja, és onnantól pedig váltakozik. Ez talán nem is probléma, ha előtte az ember nem nézett meg 11 évadnyi Family Guyt, de a célközönség egyértelműen ugyanaz, sőt, nagyrészt a film ennek köszönheti a sikerét, hogy ott virít nagy betűkkel az előzetesben is hogy "A FAMILY GUY KÉSZÍTŐJÉTŐL". Emellett sorra felbukkannak Family Guy szereplők (Lois hangja, mint John anyukája, illetve Mila Kunis, aki Meget alakítja a sorozatban), így még jobban keveredik a nézőben, míg végül ha becsukná a szemét, akár azt is hihetné hogy egy Family Guy epizódot néz.
A morális értéke a filmnek nagyon el lett hanyagolva, nem árulok el sokat, hogyha elmondom, a vége egy vérbeli Hollywoodi befejezés, mindenki boldog, minden probléma elintézve, és mindenki boldogan él, míg meg nem hal. Vajon mikor ébred rá Hollywood, hogy a filmipar felnőtt már annyira, hogy ne kelljen örökké visszanyúlni a boldog befejezéshez. Igazából nem a boldog befejezések ellen beszélek, csak az ellen, amikor történik a film során valami drasztikus, szinte visszafordíthatatlan, de hirtelen varázslatos módon megoldódik a probléma. Ez nem csak a Teddel van így. Szerintem az rengeteget dobott volna a filmen, ha az utolsó 10 percet kivágják, és helyette egy 2-3 perces lezáró jelenettel megoldották volna a dolgot. Igaz, nem feltétlenül lett volna vígjáték, de sokkal életszerűbb lett volna a dolog.
Zeneileg MacFarlane keze munkája által megvan a maga varázsa, a zenék passzolnak a képekhez, kifejezetten jók, de semmi extra, nem fogható a How to Train your Dragonhoz.
Többet nagyon nem is lehet mondani a filmről. Összegezzünk:
Egyszer nézhetős film, valami nagyon fáradt délutánra való, amikor semmihez sincs kedved, mint benyomni valami hülyeséget, még nem is kell odaszögelve lenned a monitor elé, akkor is pont azt nyújtja ami kell: bugyuta, agyzsibbasztó 2 órát. Ne nézzétek egyedül semmiképp sem, ez tipikusan egy kanfilm, a lányoknak nem is igazán ajánlanám, maximum sok fiú társaságában, de arra jó hogy pár sör mellett haverok között megnézhető. De lehet hogy a film felénél ki lesz kapcsolva és inkább dumálni fogtok, vagy valami mást csinálni. És szigorúan 13-14 év fölött ajánlanám, nem mintha félteném a mai 12 éveseket, csak egyszerűen nem értenék az egészet, esetleg rossz ötletet kapnának a partizás fogalmáról.
Pontszám: 6/10

The Amazing Spiderman (2012)

Bemutató: 2012. július 3.
Rendező: Marc Webb
Műfaj: szuperhős-akció
Stúdió: Marvel Enterntainment
Kiadó: Columbia Pictures
Hossz: 136 perc
________________________

Régen nem írtam már, és ennek több oka is van. Kezdjük azzal, hogy valóban, már főiskolásként az ember már nem tud annyi időt szentelni a rajongásainak, akár legyen szó játékokról, filmekről, barátokról, vagy bulikról, mert olyan információ áradat zúdul a nyakába, amit nem szégyell elraktározni, feldolgozni, mi több, esetlegesen megtanulni. Másfelől a filmek piacán elég nagy pangás volt a nyáron, igazából a pár filmen kívül, amit most be fogok mutatni, nem is nagyon tudnék mondani igazán nagy alkotást. Nem úgy a közeljövőben, illetve jelenleg a mozikban amit sajnos nem tudok bemutatni, tekintve hogy nincs ki pénzeljen hátulról, mint egy rendes kritikust. (Nyilván annyi szakértelem sincs a hátam mögött.)
De ne szaporítsuk a szót fölöslegesen, térjünk át a méltán híres 2012-es Spider-Man rebootra,  A csodálatos pókemberre.
A Pókember széria mindenkinek ismerős, gondolom nem kell bemutatni. Peter Parkert akármelyik korombeli ismeri, a legendáját mindenki kívülről fújja, a radioaktív pókcsípés, et cetera, et cetera. Akkor miért jelentem ki azt, hogy a Spider-man ezen rebootja, felülmúlja az előző trilógia három filmjét együtt? Pókembert pontosan azért szeretjük, amit 10 évvel ezelőtt még nehézkes volt vászonra vinni. A külalakjáért. A film történetileg semmi újat nem nyújt, illetve, itt-ott megváltoztatja a képregény történetét, de a fő szál végül is ugyanaz. Őrült tudós, génmanipuláció, rosszul sikerült, keresztfajok tudományozása, csiribí-csiribá, megszületik a Gyík, ideje egy kis csihi-puhinak, a jó nyer, minden csodálatos. És még csak azt se mondhatom hogy spoilereztem, mert aki leül megnézni egy Spider-man filmet, nem a történet miatt ül le. Arra kíváncsi, hogy mekkorákat fog ugrani a Pókember, milyen módon fogja legyűrni a Gyíkot, satöbbi. És ezt az elvárást a film teljes mértékben hozza. Sosem láttuk még ennyire mozgékonynak, ennyire hihetőnek, és dinamikusnak pókembert. Csak bírjuk felszedni az állunkat a padlóról.
Történetbe nem is mennék bele, a fent említett okok miatt: nincs. Ami viszont érdekesebb, hogy miként és hogy írták át a sztorit. Itt jelezném, hogy lesznek spoilerek, de nem vészesen sok, és még egyszer, mint fentebb jeleztem, semmit se veszít a néző az élményből ha tudja a történetet. Tehát ami furcsa számomra, hogy tökéletesen a képregény szerint indul a történet, Peter egy középiskolás lúzer, aki valójában egy tudományos zseni, elmegy a laborba, túl kíváncsi lesz, megcsípi a gén kezelt pók, és Pókember. Persze itt is inkább újabb változatokat vettek alapul (tekintve hogy számtalanszor rebootolták a képregényt is), például az Oscorp egy teljesen új elem, és ami nekem furcsa, hogy Norman Osborne nevét többször is jelzik a filmben, (akiről persze tudjuk hogy a Zöld Manó maga), viszont Peter nagy barátja Harry Osborne úgy ki van vágva a sztoriból ahogy van. Lehet hogy ezt a következő filmben pótolják, ahogy Mary Jane is hiányzik még, és a szerelmi szálat Gwen Stacy adja, de míg Mary Janeről tudjuk, hogy a kövektező film egy kulcsfigurája lesz, Harryről semmit nem hallottunk még, de várható, hogy a Zöld Manó lesz a következő film ellensége.
Igazából nem változtatnak meg olyan sok dolgot a képregényhez képest, legalábbis semmi rendkívül lényegest, és akármennyire nem innovatív ez, de én becsülendőnek tartom. Ha már valami adaptáció, az legyen pontos, és Marc Webb ezt be is tartotta száz százalékig.
Zeneileg igazából sokan egy nagy nullának tartják, persze az ominózus Coldplay számot kívéve, én azt gondolom, hogy volt benne pár igen jól sikerült dallam, és szám, de tényleg nem egy Így neveld a sárkányodat, ahol minden egyes dallam a filmből újrahallgatható, sőt, ajánlott.
Kapott ez a film hideget-meleget, én hallottam olyat is, hogy közelébe se ér az előző trilógiának, vannak olyanok, akik a film után kiröhögték az előző trilógiát, én a kettő közt vagyok, míg nekem az előző trilógia tetszett, ezért a filmért kifejezettel rajongok. Remek felépítéssel rendelkezett, remek volt nézni, és van pár jelenet, ami igazán szép és megindító (például amikor Gwen ápolja Peter sebeit). Marvel filmhez hűen hozza a poénos oldalát a film, az új Pókember karaktere igazán jó, ez a kissé szarkaztikus, de jószívű hős szerep, rendkívül illik Andrew Garfieldra, Emma Stone pedig csodálatos Gwen Stacyt alakít, na de ő hol nem alakít csodálatosat?
Végsősoron olyan embereknek ajánlanám a filmet, akik egy lusta délutánt kicsit fel akarnak pörgetni, leülni és végigörömködni pókemberrel ezt a 2 órát.
Pontszám: 8/10

God Bless America

Bemutató: 2011. szeptember 11.
Rendező: Bobcat Goldthwait
Műfaj: fekete humor
Stúdió: Darko Entertainment
Kiadó: Magnolia Pictures
Hossz: 104 perc
_____________________________

Mindenkinek egy élete van, igaz? Megszületünk, és bármi nagyobb hülyeséget csinálunk, meghalunk, nincsen olyan mint a videojátékokban, hogy egy adott "checkpointtól" újraindulunk, és vígan kipróbálhatunk más utakat, hogy végigjárjuk az adott pályát. Ez természetes.
De most képzeljük el, hogy a bunkóság, a gyűlöletkeltés, a népbutítás halálos bűn. Képzeljük el, hogy csak egyszer kell keresztbe állni két mozgássérült parkolóhelyen, és már kapunk egy golyót a fejünkbe. Vagy csak egyszer kell kiállni az út mentére, mint szélsőséges keresztély fanatisták, és szídni a zsidókat, melegeket, máris halál vár ránk. Baromi kíváncsi lennék egy ilyen világra, ahol a bunkóság végre halálos bűn lenne.
A God Bless America 2011-ben hatalmas vihart kavart, rengeteg helyen betiltották, sok helyen ki se adták, és nehéz róla bármit is mondani, mivel minden oldal, ami ezzel a művel foglalkozik, nagyon hiányos, mintha felsőbb irányból letiltották volna ezt a filmet, hogy világszerte terjedjen. Nem véletlenül. Már az is csoda, hogy ki tudták adni. Már a címadás, egy amerikai patrióta dal címe, melyet minden amerikai ismer. A szövege röviden arról szól, amiről a mi himnuszunk: békét és isten áldását kéri a hazára.
Ami borzasztóvá teszi a filmet, hogy semmiben sem hazudik. Minden ami a két főszereplő körül történik, valós is lehetne, sőt, elég erős utalások vannak a való életre, hogy ott hogyan zajlanak ezek a dolgok. Kezdődik a történet Frankkel, akinek az élete a totális káosz felé tart. A szomszédjai az agyára mennek, folyamatos migrén kínozza, a TV egyre inkább azt hiteti el vele, hogy Amerika manapság nem más, mint a mentális és közösségi szenny otthona. Kiderül, hogy a nő, aki tetszik neki a munkahelyén, zaklatás miatt kirúgatja, és egy halálos tumort találnak az agyában is. Tehát az élete romokban, és előkerül az esti TV nézés közben a pisztoly is, hogy itt legyen vége ennek a borzalomnak. De ekkor ötlete támad: miért magát ölje meg? Miért ne vigye a sírba azokat az embereket, akik egy világot butítanak, a tv-n keresztül mutatják példaként az elkényesztetettséget, a bunkóságot, mintha mindez természetes lenne. A saját lányán ugyanezt látja, így eltökéli, hogy legalább a lánya "idolját" megöli, így el is indul, ellopja a szomszédja sportkocsiját, és végez a fiatal 16 éves lánnyal. Ekkor jön a képre Roxy, az osztálytársa a gazdag lánynak, akit Frank épp megölt, és valahogy odakönyörgi magát Frank mellé, hogy ketten osszák az igazságot ezentúl. Így ezentúl a sárga sportkocsiban, járják Amerikát, és mindenkinek egy esélyt adnak arra, hogy kedvesek legyenek. Mert ha nem, golyót kapnak.
A film magát tökéletesen építi fel. Körülbelül háromnegyed órán keresztül csak idegesít minket, egyre inkább gyűlik bennünk a felismerés, hogy mi is mindenre tudunk mondani egy hazai példát, de ez szerintem a világon mindenütt így van. Az elkényeztetett lány a tévében, a sikoltozó nők a valóságshow-kban, a dühödt keresztények, akik a melegeket és a zsidókat szídják, a műsor, ami "majdnem korrekt politikailag", és így tovább. Egyre inkább ráébredünk, hogy mennyire undorító mindez, valódi mondatokat mondanak ki a karakterek a filmben, amiket akár mi is már mondtunk, vagy minimum hallottunk. Ezután kezdődik az öldöklés. Amikor már tényleg mi is felkelnénk a székből, hogy ezt már nem nézem tovább, ez egy dokumentum film, és amúgy is felidegesít.
Rengeteg dologról lehetne beszélni, de akkor holnap reggelig itt ülnék. Tehát igyekszem lényeges dolgokat kiemelni a filmből. Először is leszögezném, hogy erről a filmről írni olyan, mint Párizsban fényképről megnézni az Eiffel tornyot: lehet, persze, de teljesen értelmetlen, sőt, kicsit idegesítő is. Nem lehet átadni annyira töményen, annyira precízen a dolgokat mint a film teszi. Rengeteg témával foglalkozik egyszerre, de főleg a belekényelmesedett, mindent megszokó amerikairól, akinek minden mindig megvan, és a kűzdés fogalmát már teljesen elfelejtette. Aki ha kap egy vadonatúj autót a szüleitől, akkor lekurvázza a saját édesanyját, hogy más félét akart, aki ha Blackberry telefont kap iPhone helyett, akkor bőgve veri magát a földhöz, főleg erről, de sokkal súlyosabb témákról is, mint a keresztény fanatizmus, a gyűlöletkeltés, és úgy leginkább a BUNKÓSÁG. Frank nem másért gyilkol, csak azért, mert nem tudja elviselni maga körül a bunkóságot, ha csúnyán beszélnek vele, vagy másról. Persze a készítők azért mégse merték beletenni, hogy meggyilkolnak egy csecsemőt, csak majdnem. Az elég sokkoló így elsőre, de aztán valamiért megnyugszik az ember. Furcsa, mert nincs rá sok oka valójában.
Persze ez a film se tökéletes. Volt egy mozzanata, ahol kicsit kiakadtam, hogy a film nem hű önmagához. Ez Frank volt feleségének új férje, amikor Frank azt mondja, hogy "akarom hogy szenvedjen". Majd meglátjátok, nézzétek meg.
És igen, csak ennyit tudok mondani a végére, hogy ez egy akció zeitgeist, ami a mai társadalom szennyére mutat rá, és nem is lehetne jobban befejezni a cikket, mint egy idézettel a filmből:
"Miért élünk egyáltalán civilizációban, ha már nincs igény arra, hogy civilizáltak legyünk?"

Pontszám: 8/10

The Adventures of Tintin

Bemutató: 2011. október 23.
Műfaj: animációs kaland
Rendező: Steven Spielberg
Stúdió: Amblin Entertainment
Kiadó: Paramount Pictures
Hossz: 107 perc
___________________________

Tintin. Magyarországon talán egész ismeretlen figurának mondható, nem igazán tört be hozzánk a Tintin sorozat, sőt, mondhatni, kevés képregény rajongó van, aki ismerné a fiatal újságíró kalandjait. A szuperhős képregényeken kívül a Garfield, Kázmér és Huba, Snoopy kaptak nagyobb figyelmet, igaz, talán azért is, mert a 3-4 képkockás vicceik pont benyomoríthatóak egy újság végére. Tintinnel ezt nem lehet megcsinálni. Tintint leginkább egy Rejtő Jenő regényei alapján készült képregényhez tudom hasonlítani. Nem rövid, nem egy perc elolvasni, de humora és kedvessége elragadó. Érthető hát, hogy ráfért már a népre egy Tintin mozifilm. 2011-ben egy világ várta a filmet, de sajnos kicsit csattant a vége. Nem kapott akkora hype-ot sehol, mint kellett volna, és csak azok kevesek hallottak róla, akik komolyabban foglalkoznak a filmiparral. Végülis egy olyan ipar mágnás rendezte, mint Steven Spielberg. Spielberg neve pedig összefonódik Hollywood rendezőinek legnagyobb csillagával.
A történet rögtön belecsap a lecsóba: megismerjük Tintint, a fiatal újságírót, és hű kutyáját Snowyt, akik épp a zsibvásáron mászkálnak, mikor Tintin beleszeret egy maketthajóba, amire azonban több ember igényt tartott. Meg is veszi, ám innentől kezdve nem hagyja nyugodni a dolog, hiszen feltúrják a lakását érte, sőt, egy embert megölnek a küszöbén. És innentől kezdve a film pörög megállíthatatlanul az utolsó képkockáig. Nem akarok sokat elárulni, mert az egész filmre jellemző, hogy olyan éles fordulatokat vesz mindig, hogy csak kapkodtam a fejem, hogy miként kerültek ilyen helyzetbe a szereplők, miközben az előbb még valami teljesen más galibában voltak.
A film egy legértékelhetőbb tulajdonsága, hogy a karakterei maximálisan szerethetők. Tintin maga az eszéért, a zsenialitásáért, ahogy minden helyzetben van egy terve, emellett azért, ahogy elszántan harcol a tudásért, és minden figyelme az ügy megoldására irányul. A kapitány, aki folyamatosan részeg, ugyanígy szerethető, szelebudiságáért, humoráért, és ahogyan mindig véletlenül keresztbe tesz Tintinnek, aki persze nem is tud rá haragudni. Snowy, a kutyus, aki nélkül Tintin sokszor az életét vesztette volna, aki legalább olyan intelligenciával rendelkezik mint gazdája, de még az iker rendőrpár is, akik ugyan nem főszereplők, de mindig mosolyt csalnak az ember arcára. Olyanok voltak, mint az Alice csodaországbanból a két iker törpe.
A film másik erős tulajdonsága a humora, és ahogy az orrunknál fogva vezet minket az érzelmeinken keresztül. Az egy dolog, hogy végigkacagjuk a filmet jóízűen, de közben megfeszül minden arcizmunk, amikor Tintint majdnem feldarabolja egy repülő propellere, vagy egyszerűen élvezzük az újkori kalózsztorit, ami az egész filmen átível. Zseniális, ahogy pont mindenből elegendő van, mintha még a történetbe is bele tudtak volna tenni egy aranymetszést, olyan természetes, mégis izgalmas, gyönyörködik benne az ember.
És hát meg kell említeni a grafikát. Oké hogy animációs film, de sokszor azt hittem, hogy élőszereplőket látok, annyira élethű volt. Ez mondjuk így 2011-ben elvárható egy animációs filmtől, főleg a 2007-es Beowulf után, amit moziban láttam, és nekem körülbelül fél órába telt, míg leesett, hogy animációs filmről van szó. De még így is, ahogy játszik egyszerre azzal, hogy teljesen élethű, és néhol komolyan elhinné az ember hogy élőszereplős, mégis teljesen kitágul a világ az animáció miatt. Zseniális.
Zeneileg teljesen korrekt a film, élvezhető, izgalmas, sőt, egyenesen szuper. A szinkron hangok meg annál is jobbak. Teljesen elhittem hogy valahol a '20-as '30-as évek Angliájában indul a sztori, majd átutazunk Észak-Afrikába és így tovább. Egy animációs filmnél talán a legfontosabbnak mondható a szinkron, mivel ez lehet életet az egészbe. Ezért is van akkora sikerük a japán animációs rajzfilmeknek, amikben a szinkronszínészt "seiyuu"-nak hívják, ami annyit tesz japánul "élethang". Ott ezt évekig gyakorolják, hogyan kell úgy előadni egy szerepet, hogy a rajz külön személyiséget, és életet kapjon az ember hangja által.
Összességében miért jó film a Tintin? Mert egy könnyed, de izgalmas, és rendkívül humoros esti film lehet, az egész családnak, vagy egyedül, akár 30-40, de 10-15 évesen is. Mert új, mert nem mindennapi. Nem egy rendes megszokott hollywoody forgatókönyv alapján készült, hanem annál több ez. Nincs rá jobb szó, mint hogy nem mindennapi.
Aki teheti, nézze meg, minél hamarabb, mindenkinek sok sok szeretettel ajánlom! Nézzétek!
Pontszám: 9/10

Alice in Wonderland

Bemutató: 2010. március 3.
Rendező: Tim Burton
Műfaj: fantasy-kaland
Stúdió: Roth Films
Kiadó: Walt Disney Pictures
Hossz: 108 perc
____________________________

Sosem állt közel hozzám ez a mese. Valahogy mindig idegenkedtem tőle, ugyanúgy, ahogy idegenkedtem a Hupikék törpikéktől, a Hófehérkétől, és a nagy klasszikus gyerekmeséktől. Így történt, hogy az első Alice feldolgozás, amit láttam, az ez a film volt, így egy lépéssel le vagyok maradva, hiszen nincs viszonyítási alapom, amit viszont a film is sugall, hogy elengedhetetlen. A nagy klasszikus Alice csodaországbant látni kell.
De nem is szaporítom itt a szót tovább a bevezetőben, csapjunk a lecsóba.

A történetről gondolom nem kell mesélnem, de azért vázlatosan. Adott egy angol leányzó, valahol a 18-19. században, aki eladósorba kerül, így a neki kiválasztott férfiú édesanyja tart nekik (tudtán kívül), egy eljegyzési partit. Persze a lány nem az az átlagos, mint akárki a korabeliekből, sőt, egyenesen egy csodabogár. Egyetlen egy álma van, amibe vigyorgó macskák szerepelnek, meg kék hernyók és egyéb csuda dolgok. Nem csak az álmokban furcsa, a valóságban is, például nem vesz fűzőt, vagy harisnyát, ami akkoriban kötelező volt a lányoknak. Na de végül, a szerencsés (vagy szerencsétlen) legény megkéri Alice kezét, aki egy percet kér, és elfut egy fehér nyuszi után, majd mikor látja hogy bebújt egy nyúlüregbe, benéz utána. Ám meglepő módon, kicsit ügyetlenül ebbe a gödörbe beleesik, és elkezdődik Alice utazása a Csodaországban.
Mivel is lehetne kezdeni? Annyi minden van a filmben, annyi zseniális, hogy nem tudom mit emeljek ki először. Talán a "Tim Burtoniséget". Aki már látott Burton filmeket, az tudja, ismeri ezt a szürreális, élénk színekkel festett világot, ahol bármi megtörténhet, ám mégis ott van benne valami nyomasztó, valami olyan, ami miatt azt mondanánk, hogy "igen, ez nagyon menő, de köszönöm, nem költöznék ide". Elég csak mondjuk a klasszikussá vált Nightmare Before Christmas Jack Skullyjára gondolni, vagy amihez leginkább lehetne a filmet hasoníltani, a Charlie and the Cholcolate Factory-ra. Ha valaki látta ezeket a filmeket, az pontosan tudja, miről beszélek, ha meg nem, akkor én írhatnék itt még oldalakat, akkor sem értené meg. Ezt látni kell, érzeni, szagolni, ízlelni, magunkba fogadni, hogy aztán különböző módon, és különböző ideig rágdossuk, majd tetszés szerint megváljunk tőle.
De ha már Tim Burton, az ő kedvenc színészét ebbe a filmbe is meghívta, aki nem más, mint az ezer és egy arcú Jhonny Depp. Róla is pont ugyanazt el lehet mondani, mint Burtonről: egyedi, utánozhatatlan, és látni kell. Ha Depp megjelenik a színpadon, vagy ez esetben a vásznon, akkor tudjuk, igen, ilyen nincs még egy, ez ő. Van egy stílusa, amibe ugyan minden szerepet beleolvaszt, de mégis önmaga marad. Véleményem szerint ez hiányzik még a hollywoodi színészek többségéből is, hogy ha felvesz egy szerepet, akkor megmarad önmaga. A legtöbben ilyenkor elvesznek, és teljesen átadják magukat a szerepnek, nem a saját fejükkel gondolkoznak, nem a saját szavaikat mondják, nem úgy cselekednek mint azt ők tennék. Johnny Depp ebben más. Sajnos azonban őt is utolérte a végzete, ami a legjobb színészekkel megtörténik, Johnny teljesen összeolvadt Jack Sparrow kapitánnyal, mindenki rögtön rá és a kalózkodásra asszociál Depp neve hallatán. Ez van akkor, ha egy szerepet túl jól játszik egy ember, illetve ha a film túl nagy kasszasiker lesz. Így van ez rengeteg sorozattal is, amikor a kedvenc szereplőink valódi neveit nem is ismerjük, és ha meglátjuk, csak a sorozatbéli neveken szólítjuk. De így van ez pl. Daniel Radcliff féle karakterekkel, akik 10 éven át egy szerepet játszottak, sosem lesz ő más mint Harry Potter.
Ami számomra nagyon furcsa volt a filmben, hogy még egy kis jóindulattal se tudom azt mondani rá, hogy gyerek film. Én még lehet a 12 éves gyerekemnek se mutatnám meg a filmet. Tehát amikor a hüvelyk méretű Alice halott, félig oszlásnak indult, a várat elválasztó víz tetején lebegő fejeken ugrál át, vagy a folyamatosan füstölő kék hernyós jelenetek, még nekem is néha gyomorforgató látvány volt, de az biztos, hogy nem egy 8-10 éves gyereknek való látvány. Ez pont olyan, mint a Kis Hableány története se gyerekeknek való, vagy a Cinderella története sem (ahogy a végén Cinderella testvérei levágnak a lábfejeikből, hogy beférjen a lábuk a cipőbe), valószínüleg az eredeti Alice csodaországban sem, és talán a könyvhöz maradt hű(ebb) a film. Bár az igaz, nem tudom, hiszen nincs viszonyítási alapom.
A karakterek egyébként mind bájosak, elvesztette a Disney-féle bárgyúságát és bugyutaságát, a szájbarágós gyerekeknek célzott beszédmódját, Hatter egyenesen zseniális, de az összes többi szereplőre is elmondató ez kivéve egyedül... Alicera. Igen, szerintem Alice karaktere lett a legrosszabb az összes közül, nem tudtam eldönteni, hogy most nagyon belevaló csaj, vagy kis félénk kislány, mert néhol ilyen, néhol olyan volt, emellett ez az egy karakter a Disney rajzfilmben szerintem jobb, tisztább volt. De lehet, hogy nem. 
Na, ez mind szép és jó, de azért van egy pár hibája a filmnek. Például a sok érzelem és látvány mellé, a történetet kicsit háttérbe szorulónak éreztem. Például az nyitott kérdés maradt, hogy Alice miért volt ennyire jelentős Csodaországban, és miért ismerte mindenki azon kívül, hogy 6-7 éves korában járt már ott egyszer, és megismerte a karakterek jelentős részét. De, hogy ez miért jelentette azt, hogy miért Alice szerepel az orákulum tekercsén, kérdéses. Ilyen, és ehhez hasonló kis hibák miatt mondom azt, hogy meg kellett volna kicsit kapaszkodni a történetbe is, és arra picit több időt áldozni (hisz így is a film még rövidnek is mondható- bár gyerekfilmnek egyértelműen hosszú).
Zeneileg is abszolút jellemző rá ez a kicsit homályos, majd egyre tisztuló kép, de nagyon jól rásimul a képre, nem szárnyalja túl azt, de nem is üt el tőle monotonitásával. De nem hallgatnám csak úgy, brahiból.
Összességében, érdemes leülni, kivenni a tékából vagy megvenni a dvd-t, letölteni ugyebár semmiképp (he-he), mert egy könnyed esti kalandnak megfelelő, és kicsit fel is idézi a gyerekkorunkat, amikor ezeket habzsoltuk agyba főbe (már aki szerette). Én még azt is meg merem kockáztatni egy többször is nézhető. Talán. Nézzétek!
Pontszám: 7/10

Thor

Bemutató: 2011. április 28.
Műfaj: szuperhős-fantasy-akció
Rendező: Kenneth Branagh
Stúdió: Marvel Studios
Kiadó: Universal Pictures
Hossz: 115 perc
___________________________

A viking és úgy eleve ez a germán mondakörből aztán lehet dolgozni. A rengeteg isten, a kalandos életük, a különböző életfelfogásuk, mondhatni, hogy míg a görög istenvilág inkább egy szappanoperára hasonlít, a germán sokkal inkább egy sci-fi. Jégóriások, 7 különböző világ, féreglyukak... Azt mondják, jó alapanyagból jó művet lehet készíteni. Ez a Thor film esetében, nagyon igaz. Nem mondom, hogy ez lett a legjobb Marvel film, de azért nem is egy Z kategóriás mozi. Úgy esti pihinek pont jó, át lehet izgulni, vajon mi lesz a vége, de azért mindnyájan sejtjük már az elején, hova fogunk kilyukadni.
A történet egy valódi germán legendával kezdődik, a jégóriások küzdelmét az istenekkel, akik miután visszaszorították őket a saját világukba, elfoglalják méltó helyüket Asgard kapuin belül. Megismerjük a hős Odint és (a filmben) két gyermekét, Thort és Lokit. Mindezek után ugrunk pár évtizedet (vagy századot, ezeknél az isteneknél már sosem tudni), egészen Thor királlyá koronázásáig, amikor is jégóriások törnek be Asgardba, ami Thort felettébb feldühíti, és eltökéli, hogy barátaival elmegy a jégóriások birodalmába és móresre tanítja őket. Ez nem igazán tetszik Odinnak, de Thor kicselezve őt, akkor is elmegy, és egészen a halál szélére sodorja önmagát és barátait is. Büntetésül az atyaisten azt rója ki rá, hogy elvesztve minden isteni erejét, a földre száműzi Thort, hogy boldoguljon. Eközben persze Asgardban Loki, az örök bajkeverő tervet forral arra, hogyan szerezhetné meg a trónt...
Szerintem Thor karakterét jól eltalálták, bár az elején kicsit mitugrász, de életvidám és energiadús, olyan fiatalos, igazságot hozni akaró személy. De ez nem csak Thorra igaz, például Loki is nagyon érthető egyéniség lett, a "bajkeverő" jelző abszolút illik rá, ami ugyebár neki védjegye.
Sajnos viszont nekem a film túlságosan egysíkú. Ez inkább kicsit éreztem felvezetőnek az Avengersre, itt már látszik nagyon hogy készültek, és túlságosan elmentek ebbe az irányba, olyan érzésem volt tőle, mintha egyszerre forgatták volna ezt és az Avengerst, és a Thort alakító színész egyszer itt, egyszer ott játszott. Tehát itt nem tudták annyira csak a saját sztorit kiemelni, mint mondjuk a Captain America-nál sikerült.
Persze a Hulk bejegyzésben taglalt Marvel univerzum itt is nagyon játszik, van ebben minden, Ironman utalás, Hulk utalás, Avengers utalás, sőt, még vendégszerepel benne Hawkeye az új filmből, mint a S.H.I.E.L.D. tagja.
Zenéről ugyanazt tudom mondani, mint az összes többi Marvel filmnél: nem maradt meg, úgy hozzá simult  a képhez, nem figyeltem fel rá, és nem is hallgatnám csak úgy önmagába. Ez nem feltétlenül baj, de azért vannak olyan filmek, ahol a soundtrack egyszerűen csodálatos, és még az utcán sétálva is szívesen hallgatja az ember (The Three Musketeers, How to Train your Dragon).
Igazából az a problémám hogy nem lehet sokat írni erről a filmről, akit érdekel, az megnézi, akit nem érdekel az ilyesmi, annak nem is ajánlom, annyira azért nem jó. A képi világa egyedül, ami nagyon szépen meglett csinálva, az Asgard-i jelenetek egyszerűen gyönyörűek, a jégóriások birodalma megint túl sötét lett (ez valahogy védjegye a Marvel filmeknek, hogy az első harcok azok mindig korom sötétben vannak, és alig látni valamit a harcból, csak a szikrákat, meg a tüzet), a földi jelenetek pedig unalmasak (mivel az egész mexikóban egy bazi nagy sivatag közepén van).
Összeségében szódával elmegy, aki szereti a szuperhősös világmegmentős filmeket, az nézze, a többiek pedig ha épp nincs semmi jobb dolguk, tegyenek vele egy próbát, higgyétek el, ez még mindig jobb, mint ha Az utolsó léghajlító filmet néznétek. Sziasztok.
Pontszám: 7/10

The Incredible Hulk

Bemutató: 2008. Június 12.
Műfaj: szuperhős-akció
Rendező: Louis Leterrier
Stúdió: Universal Pictures
Kiadó: Marvel Studios
Hossz: 112 perc
______________________

Jubileumi 50. bejegyzés a blogon, és úgy érzem, sikerült úgy időzítenem, hogy egy méltó film kapja ezt a megtisztelő helyet. Rólam alapvetően tudni, hogy oda meg vissza vagyok a szuperhősös filmekért, legyen az Watchmen, DC, vagy Marvel, nekem teljesen mindegy, csak a világ megmentése legyen a cél, és sok menő képesség legyen. De most kicsit, ha már ilyen jubileumi hangulatban vagyunk, térjünk ki a szuperhősös filmek múltjára, hátha ki tudom belőle hozni a mostani gondolataim.
Tehát a "szuperhősös", mint műfaj, mindenki tudja, hogy az '40-es és '50-es évek környékén kezdett el felemelkedni, és körülbelül ekkor is élte aranykorát a műfaj. Ez valahol érthető, hisz az emberek ekkoriban igencsak el voltak keseredve, így két világháború után, ami akárhogy is, de minden államot lestrapált, lélekben is és gazdaságilag is, ezért arra jöttek rá az eszes képregényrajzolók, hogy bizony, az emberek akarva-akaratlan, szívesen belekapaszkodnak most egy olyan karakterbe, aki kiemelkedik közülük, és szuper erejével elnáspángolja a gonoszakat, és igazságot hoz a Földre. És ím, megszületett Superman. Minden idők legismertebb és leginkább rajongott szuperhőse után már gyártósorban jöttek a hősök, eleinte DC oldalról, később Marvelről. És hogy-hogynem, megszületett Hulk karaktere is. Na de ennyi kitérőt a képregények világáról, amúgy se vagyok benne valami túl jártas, így inkább áttérek magára a bemutatandó filmre.
A film első 3-4 perce, ami alatt a fél stáblista lemegy, megismerjük az előtörténetet, vagyis, hogy hogyan lett egy balul sikerült kísérlet hatására Bruce Bannerből egy nagy és zöld monstrum, hogyan vált ki a társadalomból, emellett megismerhetjük Betty Rosst is, aki szerelmese volt Brucenak, de amikor a kísérlet volt, az átalakult szörny persze megsebesítette a lányt, így őt se láthatta soha többé.
Mikor bekapcsolódunk a történetbe, talán néhány évvel a történtek után, Bruce épp Brazília egy szegényebb városában tengeti életét, mint gyári munkás, és igyekszik rájönni a kulcsára a saját "betegségének", emellett álnével levelezik egy bizonyos Mr. Blueval, aki próbál neki segíteni ebben.
Persze eközben az Amerikai Hadsereg sem tétlen, hiszen nekik feladatuk hogy bemérjék Bruce helyzetét, és elfogják, majd a cél is egyértelművé válik: kiszedni belőle ezt a képességet, majd sokszorosítani, és ilyen lényekből összeállítani egy új hadsereget.
Ennyi lényegében elég a történetből, most úgyis terjengeni fogok, mert hű. Mert muszáj. És baromi sok mindenre ki fogok most térni a filmből, tehát nézzétek, még most, bár igyekszem nem szét spoilerezni ezt a bejegyzést.
Iszonyúan tetszett a filmben, és ezt el lehet mondani eleve az összes Marvel filmre, hogy egy baromi nagy univerzum az egész, és mindenhol vannak kapcsolatok. Az egész Hulk kitalálását, ezt visszavezetik az Amerika kapitány történetére, ahogy ott is a második világháború alatt egy szuperkatonát akartak létrehozni, és Hulk is egy ilyen akart lenni, csak nem volt eléggé kidolgozva az anyag. Arról nem is beszélve, hogy a film elején céloznak rá, a film végén pedig meg is jelenik a Marvel szupersztárja, Ironman, illetve Tony Stark. Emellett arról nem is beszélve, hogy már 2008-ban céloztak rá, hogy készül a manapság megjelent Avengers (Bosszúállók magyarosan), majd erre kitértek 2010-ben az Iron Man 2-ben, majd 2011-ben a Captain America-ban is. Ez szerintem zseniális, ritka az ilyen, például jó lett volna ha már a Green Lantern (Zöldlámpás)-ban már céloznak a várható Justice Leaguere (Igazság Ligája), vagy majd esetleg az idén megjelenő Batman film végén megjelenhetne Superman esetleg, tehát hiányolom ezt a DC univerzumból, ezt az összefüggőséget.
Na most miért tetszett nekem ez a film ennyire. Talán most nem látszik még, hogy mennyire rajongok is én most ezért a filmért, de közben de. Nem jellemző emberre, hogy egy szuperhősös dirr-durr akciófilmen elkezd pityeregni, de bizony én ezt vállalom, valóban megsirattam pár jelenetet. Iszonyat erősen jellemezve van a filmben az a fajta elkeseredett düh, ami talán mindannyiunkban benne van, és amit Hulk az egész film alatt érez, az a fajta nem értés, hogy miért bántják őt, amikor ő nem akar senkinek sem rosszat, igazából ő nem is akar itt lenni, és így tovább. Emellett egy kicsit King Kong érzésem volt, amikor a hatalmas szörnyetek megvédi a gyönge nőt a golyók elől, és a robbanásoktól, de mégis, iszonyú hatásosan megjelenítették a filmben ezt az ambivalens karaktert, ezt a Szépség és a Szörnyetek érzést, ahogy ez a csúnya monstrum beleszeret ebbe a lányba, és meg akarja védeni minden áron. Kicsit engem a Going Postal gólemjére emlékeztetett, "Your safety is my concern".
Emellett, hogy ilyen szentimentális érzéseket is tud kelteni a film, mint kiderült, van benne humor is, bár nem sok, de épp elegendő, hogy párszor megmosolyogtasson.
Viszont epikus jelenetekből akad, nem kevés, a fent említett hölgyemény megvédése, de a végső nagy harc, mind iszonyú jóra meg lett csinálva. Viszont az, hogy a magyarok a "Hulk Smash"-t "Hulk zöldököl" vagy "Hulk zöld ököl"-re fordították, akármelyik is, mindkettő borzalmas, és inkább felcsattansz, hogy hogy a fenébe lehet így elrontani egy iszonyú epikus megszólalást, mint nevetnél, hogy haha, öldököl és zöld, tehát zöldököl.
Még meg kell említenem két jelenetet, ami nagyon megragadott. Az egyik a végső harc kimenetele, ahogy szerintem nagyon fontos, hogy Hulk nem öli meg az ellenfelét, pedig a film végig ambivalensen egy örjöngő esztelen lénynek mutatja be, akinek az érzelmei irányítják mindenét. Nagyon szépen fel van vezetve a majdnem-utolsó jelenet, ahogy Bruce egyre inkább megtanulja kordában tartani Hulkot, ahogy egyre inkább azonosul a kettő, és hát a legutolsó jelenet ennek végül is a beteljesülése. Zseniális.
A zene, hát, "meh". Nincs benne semmi különös, akár lehetne a Captain America zenéje is, vagy a Supermané, nem lett valami maradandó alkotás. Nem is mondanék erről többet.
A színészek viszont, hát merőben hozzájárultak ahhoz, hogy ez a film zseniális legyen. Edward Norton már önmagában egy hatalmas név (Fight Club), és borzalmasan sajnálom, hogy nem ő szerepel az Avengersben mint Hulk. Szerintem ez egy hatalmas baklövés a Marveltől. Liv Tyler, róla annyit mondanék, hogy mikor a Gyűrűk Ura második része kijött, én szerelmes voltam abba a nőbe, de amellett hogy 10-es a lány, még nagyon jó színésznő is. De nem tudom felfogni, hogy hogyan nem öregszik. Biztos boszorkány.
Na, most már írtam egy kis novellát, befejezem az írásom, így hajnali fél négy környékén, annyit tudok összegezni, hogy megajánlanám ennek a filmnek a "Legjobb szuperhősös film" díjat részemről, illetve azért a Batman trilógia ér még fel ezzel, (abból is csak a második azért...). Persze, az összes többi is baromi jó (kivéve az X-men sorozatot, attól kiráz a hideg valamiért), de eddig ez fogott meg a leginkább. Iszonyú jó lett. Köszönöm! Nézzétek!
Pontszám: 9.5/10

Sorstalanság

Bemutató: 2005. február 10.
Rendező: Koltai Lajos
Műfaj: regényadaptáció - történelmi dráma
Stúdió: Cinema Soleil
Kiadó: Intercom
Hossz: 134 perc
____________________________

Emlékszem, amikor a film kijött, ettől zengett a média. Hogy pontosan mit is mondtak akkor, ez jó kérdés, valószínűleg fiatalságom okán, aligha érdekelt, és aligha gondolták a szüleim, hogy kicsi szegény lelkemet ilyesmivel kéne felzaklatni mint a Sorstalanság története. Nyilván, 12 évesen az embert nem épp a holokauszt érdekli leginkább, sőt talán bele se tudna gondolni teljesen pontosan, milyen is lehetett az. Talán korai is lenne egy embernek, olyan fiatalon. Aztán így 7 év elteltével úgy tűnik belenőttem a témába. 7 év késéssel én is megnéztem a filmet, és most írok róla egy cikket. Mert akarok.

A történetet gondolom senkinek se kell bemutatnom. Jó esetben mindenki olvasta már Kertész Imre saját élményei alapján írt regényt, a Sorstalanságot, mely a koncentrációs táborok világát hivatott bemutatni. Rengeteg könyvet tehetünk fel a ún. "Holokauszt-irodalom" címmel fémjelzett polcra a könyvesboltban, ám Kertész könyve valahogy más. Talán lényeges az is, hogy ő valóban, mindent átélt amit leírt, na de akkor semmiben se különbözne a rengeteg túlélői visszaemlékezéstől. Márpedig különbözik. Mert nem is tudom megmondani egészen pontosan, micsoda az, amitől ez a regény hirtelen ragadóssá válik, és nem tudod letenni, csak miután a főhős hazaért Budapestre, 3 koncentrációs tábor megjárta után. Talán a stílus? Talán a mondani való? Talán a hitelessége az írásnak? Ki tudja.
Na, nem kerülgetem tovább a kását. Ez a film összességében pocsék, azt kell mondjam. Most szépen igyekszem összeszedni a gondolataim és leírni, mire alapozom ezt. Azért igyekszem óvatos maradni.
Először, azt kéne eldönteni, egész pontosan mi ez. Ha regény adaptáció, annak pocsék, viszont filmet csinálni a holokausztról, már úgy effektíve, a koncentrációs táborok borzalmairól, az meg ízléstelen is, és lehetetlen is. Vegyük először a regény adaptáció alternatívát, hiszen a cím is, és a történet is arra enged következtetni, hogy Kertész regényéből adaptálták a filmet. Attól talán tekintünk el, hogy baromi pontatlan a film. Néhol arra enged következtetni, hogy Koltai el se olvasta a könyvet. Kezdjük ott, hogy mikor a főhőst viszik a táborba, tél van. Ez most ilyen pici szőrszálhasogatásnak tűnhet, de ha kicsit belegondolunk, azért egyáltalán nem mindegy egy koncentrációs táborban, hogy megfagysz-e éjjel, a szinte fűtetlen barakkodban, vagy nyári melegben eléldegélsz valahogy. Ugyanakkor indokolatlan is, mivel a felszabaduláskor meg egyértelműen nyár van, tehát ez most arra enged minket következtetni, hogy 1944 telétől 1945 nyaráig tart a főhős rabsága, miközben az történelmi tény, hogy 1944 nyarán kezdődött meg a budapesti zsidók deportálása, csak közben Horthy Miklós még leállítatta pár hónapra. A filmből (is) pedig az derül ki, hogy a főhősék körülbelül az első "szállítmányok" közé tartozhatnak. Szerintem ez egy nagyon lényeges pontatlanság.
Attól most eltekintek, hogy rengeteg ki lett hagyva a regényből, hisz végül is melyik az a regény, amelyet maradéktalanul adaptálni lehet. Jószerivel nincs ilyen. Csakhogy a probléma ott kezdődik, hogy egy Sorstalanság-féle regénynél, sőt, a Sorstalanságnál, mint regényél, ez nem megtehető. Annyi mondanivalója van annak a regénynek, hogy nem lehet kihagyni, mert egyikből következik a másik, és az, hogy felvillannak jelenetek a koncentrációs táborból, nem segít megérteni az eredeti üzenetét Kertésznek. Az értékek, a legádázabb ellenségeink helyébe képzelni magunkat, a másság (zsidónak lenni) kérdése, ezek mind-mind olyan dolgok, amik nem nyernek teljes értelmet a filmben, csak, hogy úgy mondjam, pedzegeti őket. Emellé viszont rengeteg töltő részt tettek bele, ami igazából csak a kedélyek borzolására elegendő. Én viszont úgy gondolom, hogy Kertésznek pont, hogy nem a kedélyek borzolása, nem egy holokauszt-irodalmába tartozó könyv megírása volt a célja, hanem ezen a témán keresztül átadni valami nagyon egyedit, valami rendkívül fontosat, a túléléshez.
Ami viszont számomra egyenesen felháborító volt, hogy az egész gyógyulás részét kihagyták, és egy nagy huszárvágással a felszabadulás következett azután, hogy Buchenwaldba visszavitték a főhőst Zeitzből. Ez a könyvnek egyébként "csupán" az egy harmada. Kihagyni Bohúst, Pjetykát, a cseh fiút, akik lényegében a legnagyobb hősei Citrom Bandin kívül az egész regénynek. (Igaz, azért egy körülbelül 1 perces Pjetyka jelenetet láttunk, de ott is inkább a regényben körülbelül 2 oldalig szereplő halálos beteg kapott nagyobb szerepet.) Igaz, ez a regénynek a legszürreálisabb része, de erősen és gyönyörűen mutatja, hogy a rabok mégiscsak rabok, akármilyen pozícióban is vannak, és azt is mutatja, ahogy egyre inkább gyengül a német összeszedettség, a kontroll, ahogy közelednek az Amerikaiak, és végül már arra se figyelnek hogy a Krematórium az éjjel közepén hatalmas lánggal ég. Tehát nagy felelőtlenségnek tartottam ezt kivágni. Igen, akkor legyen 3 órás a film, vagy akár kétszer 3 órás, de egy Sorstalanságot, csak így lehet megérteni, feldolgozni.
Na és a végén még romantikus módon berakni Annamáriát, hogy találkoznak a lépcsőfokon... Nos, azt gondolom, hogy ott vágja el magát a film, mindenféle dicsérettől.
A színészi játék, na, az pocsék. Talán pár Citrom Bandi jelenet volt, ami megragadta a figyelmem, minden Budapesti jelenet szánalmas, és sajnos azt kell mondjam, a főhős választás se épp a legjobb volt. Átadja ugyan a regény szenvtelen hangulatát, de valahogy azt gondolom, hogy leírni ezt a történetet le lehet szenvtelenül, ám színészileg alakítani, azt még ha lehet is, sokkal kevésbé. Hitelét veszti a dolog, úgy érzem. A legelső családi jelenet is elég nyomasztóra sikerült, de nem olyan nyomasztóra, hogy "hű, de rosszul érzem magam, ez tényleg egy valódi tragédia", hanem inkább úgy hogy "Hmm, ez egy pocsék jelenet, jöjjön már a következő". A jelenet ahol a nagyobbik nővér elsírja magát, hogy "mi zsidónak lenni", ami egyébként a regényben az egyik legfontosabb kérdés, itt Annamária sírta el magát, és egyenesen nevetséges volt.
A zene teljesen átlagos. Aláfestőnek megfelelt, bár ugyan a vonat jelenet (már amikor jönnek vissza Pestre Buchenwaldból) alatt szóló muzsika enyhén kacagtató, ahogy felfedezni véljük a vadnyugati dallamokat.
Szóval összességében ez valóban egy pocsék film. Aki kedveli a Sorstalanságot, és olvasta már, az nézze meg, ha neki nem volt elég a regény, aki meg nem olvasta a regényt, nagyon gyorsan kezdjen hozzá, és le se tegye amíg kiolvasta. És ne ezt nézzétek. Sőt. Ezt ne nézzétek.
Pontszám: 5/10 (bár lehet annyit sem érdemel)

The Man from Earth

Bemutató: 2007. november 13.
Műfaj: Dráma, Sci-Fi
Rendező: Richard Shenkman
Stúdió: Falling Sky Entertainment
Kiadó: Anchor Bay Entertainment
Hossz: 87 perc
___________________________________

Tegyük fel, csak úgy, képzeletben, hogy létezik egy ember, aki 35 éves koráig öregedett, de onnantól egy évet sem. De ez az ember történetesen Cro-Magnon-i érából származik, tehát ha a tudósok és régészprofesszorok jól számoltak körülbelül 14000 évesnek kell lennie. Ez egész egyszerűen annyit jelent, hogy van egy ember, aki történelem előtti időkből származik, ami pedig egyenlő azzal, hogy ez az ember megélte a történelmet, annak minden részével. Mezopotámiával, a sumérokkal, Buddhával, a Bibliával, Középkorral, a felvilágosodással együtt. Milyen lehet ez az ember? Egy zseni? Egy mindent tudó, megvilágosodott ember? Boldog, hiszen nem kell attól félnie, hogy egyszer véget ér az élete?
A film ezeket a kérdéseket boncolgatja másfél órán keresztül. Először is leszögezném, a film akár lehetne hangjáték is, a kép nem sok szerepet játszik. Nem fogunk látni tógában rohangászó görögöket, vagy Buddhával meditáló embereket, esetleg a tűz köré álló ősembereket. A film színhelye egy erdő mellett tisztáson lévő kis kunyhó, benne ropogó tűzzel, egy darab kanapéval. John Oldman költözik. Barátai azonban felkeresik őt kunyhójánál, és nem engedik el egy búcsúztató est nélkül. Szó szót követ, és egyre többen érkeznek a kis találkára, amikor arra terelődik a téma, hogy John miért is akar elutazni? És hát a 35 év körüli férfi nehezen is, de kérdéssel válaszol: "Tegyük fel, hogy van egy Cro-Magnon-i ősember, aki nem öregszik. Átélt mindent, civilizáltnak kell elképzelni. Mit tenne ez az ember?" És ezzel a kérdéssel elindít egy ötletelési lavinát, ami talán személyes tragédiákba torkollik.
Lényegében nem is lehet többet mondani a filmről. Akinek a figyelmét ez már megragadta, úgyis megnézni, akinek ez túl silány, annak talán nem is ajánlott. De azért még pár szót szólnék a filmről. Mégiscsak ez egy kritika vagy mi a fene.
Fentebb említettem, hogy a film egész nyugodtan elmehetne hangjátéknak. De emellett, mégis, olyan színészi teljesítmény van a dolog mögött, amit ritkán látni. Annyira megragadó, annyira életszerű az egész, a figurák, az örök távolságtartó, a mélyen vallásos, a hiszékeny (de ezt nem kell rossz értelemben érteni itt), a mókamester, aki mindenből viccet próbál csinálni, és az, aki teljesen biztos magában, és első hallásra tudja, hogy miből mennyi igaz, vagy sem. Zseniálisnak tartom ezt a kompozíciót, valahogy mindenkit megtalálunk, akik lényeges és különböző nézeteket személyesítenek meg egy ilyen vitában, ami igényel történelmet, biológiát, teológiát és így tovább. Amellé persze, hogy a film egy helyszínen játszódik végig, hozzá kell tenni, hogy összesen 8 lényegesebb szereplő jelentik meg a vásznon. Ez is ad az egésznek egy fura környezetet, kicsit olyan érzésünk is van nekünk, a Hollywood-i filmeken edződött fiataloknak, hogy ez nem is igazi film, inkább valami felvett színdarab, de még ahhoz is kevés ez a szereplő. De valahogy a mondanivaló mellett elsilányul ennek a ténye, egyszerűen az első meglepődés után már fel se tűnik, hiszen mi magunk kilencediknek ülünk be a társaságba, igaz, kérdezni sajnos nem tudunk.
A zenei világa elképesztő. Már nem azért, mert hatalmas és gyönyörűen megkomponált művek szerepelnek benne (de aki jól kinyitja a fülét, párszor igen szép dallamokat hallhat), hanem azért, mert szinte észre se vesszük, mégis nagyobbat dob a hangulaton, mint pár akciófilmben a lövöldözések alatt hallható pörgős, szívritmuszavart okozó prüntyögés. Tehát semmi kiemelkedőt nem tudok mondani, de ahol van zene, ott érdemes rá odafigyelni.
Már talán így is többet írtam a kelleténél. Nem lehet erről sokat beszélni, csak azután, miután láttátok. Utána viszont akár napokig. Érdemes, komolyan, nézzétek, nem is egy "Waking Life" szerűen leterhelő alkotás, de nem is egy Adam Sandler film. Tehát ha van egy kis nyugis másfél órátok délután-este fele, kapcsoljátok be. Nem bánjátok meg.
Pontszám: 8/10

Un monstre a Paris

Bemutató: 2011. október 12.
Műfaj: romantikus animációs rajzfilm
Rendező: Bibo Bergeron
Stúdió: Bibo Films
Kiadó: EuropaCorn Distribution
Hossz: 82 perc
____________________________

Komolyan mondom, ez pontosan egy olyan film, amihez nagyon szemfülesnek kell lenni. Bár lehet elég hozzá egy IMDb profil, ami ajánlott filmnek kiadja, de még akkor se biztos, hogy egy embernek feltűnik. Pontosan olyan, mint a napsütés, egy kellemes márciusi napon. Már megszokja az ember, tehát elsiklik a tudata felett, hogy "hát igen, van.", de ugyanakkor azt nem veszi észre, hogy 1 hónapja még a fél karját is odaadta volna, csak hogy ne kelljen a téli kabátot felvenni többet.
Ez az a film, amit bűn kihagyni, ugyanakkor nagyon könnyen lehet.
Egy teljesen névtelen, teljesen hype nélküle francia animációs film. Na, ilyen se volt már vagy 15 éve! Méghozzá nem is akármilyen. Hihetetlenül igényes, humoros, laza, ugyanakkor izgalmas, és a mondanivalója (akármennyire is lerágott csont, sajnos), igencsak szóra méltó.
Történetünk elején 1910-be repülünk vissza, amikor is a Seine folyó kiáradt Párizsban. Pár képkocka erejéig láthatunk élő embereket, ahogy mentik ami menthető, majd ezután átcsap a kép egy randevúba, ami a szerény és félénk Emile, a mozi tulajdonos és választottja Maud találkozását örökíti meg. Majd kiderül, hogy mindez csak Emile ábrándozása volt, de eközben a mozigép szíja elszakadt, emiatt gyorsan cselekszik, és nadrágszíja feláldozásával ismét működésbe hozza azt. Kicsit később, Emile találkozik cimborájával Raoullal, aki egy büszke autó tulajdonos, és természetesen az élete a vezetés, így hát szállítófiúként dolgozik. Miután Emile és Raoul az összes aznapi dolgokat kiszállították, az utolsót egy titokzatos botanikusnak viszik, ahol Raoul természetesen mindenhez hozzányúl, és így rövid motoszkálás után talál két bájitalt: az egyik pici dolgokat hatalmasra növeszt, a másik pedig gyönyörű hangot ad annak, aki használja. Természetesen nem is Raoul lenne, ha ne törné össze az üveget, és a robbanás következtében egy hatalmas szörny jelenik meg, ami hatalmasat ugrik. Itt kezdődik egy izgalmas kaland, hogy mi is ez a lény, hogyan jött létre, mit szólnak az emberek látványától?
A film 2011-es, és ezt tökéletesen kihasználja. Gyönyörű rajzolása van, néhol igen extravagáns, de jól áll neki. Hasonlóan az előző bejegyzésben szereplő filmben, ez is egy magánvállalkozás gyümölcse, Bibo Bergeron műve.
A zenéről nem lehet sokat mondani, csak azt hogy iszonyú jó. Hangulatos, nagyon jó kis gypsy jazz vezeti át a jeleneteket egymásba, emellé Lucille ének jelenetei is maradandó élményt okoznak.
Mit lehet még mondani? Akit nem zavar, hogy nem ért egy árva szót sem a filmből, és feliratot kell olvasnia végig, emellé nem undorodik a francia nyelvtől, annak kötelező darab! Elvarázsol, megnevettet, még egy két könnycseppet is el lehet morzsolni közben. Mindenkinek ajánlom, akik értenek franciául, azoknak főleg. Én sajnos magyar feliratot nem találtam hozzá, de lehetséges hogy létezik. Magyar szinkronnal viszont találtam torrentet (amit ismétlem, NEM SZÉP DOLOG HASZNÁLNI, ÉS FÚJ), de szerintem a francia-angol felirat kombó is megteszi.
Keressetek rá, hallgassatok bele, nézzetek bele, megéri!
Pontszám: 8/10

(500) Days of Summer

Bemutató: 2009. augusztus 7.
Műfaj: romantikus vígjáték dráma
Rendező: Marc Webb
Stúdió: független projekt
Kiadó: Fox Searchlight Pictures
Hossz: 95 perc
______________________________

Mi is a szerelem? Hol ér véget a szimpla vonzalom és szeretet, és hol kezdődik a szerelem? Honnan tudja az ember, hogy szeret, honnan tudja, hogy szerelmes? Miért lesz valaki szerelmes? Mi kell hozzá? Létezik szerelem első látásra? Vagy ez csak úgy, kialakul? Mi az a dolog, ami két ember közt annyira fellobbant egy lángot, hogy az tartósan ott maradjon? Honnan érzi egy ember, hogy egy másik ember mellett le tudná élni az életét, boldogan? Egyáltalán miért leszünk szerelmesek?
Ilyen és ehhez hasonló kérdésekre keres, és talán ad választ ez az alig másfél órás (talán nem is annyira) könnyed filmecske.
A film egy nem lineáris történetvezetéssel mutatja be főszereplőnk, Tom és álmai hölgye, Summer kapcsolatát. 500 napot foglal magába a történet, és nem is szeretnék erről túl sokat mondani, nehogy bármit is mondjak a végéről. Igen jól befejezett film, ami ritka manapság, illetve nagyon nehéz eltalálni egy Hollywood-i filmnél azt, hogy a néző úgy álljon fel a vászon/TV/képernyő elől, hogy igen, most ez egy szépen, okosan befejezett film volt.
Tom egy abszolút átlagos srác. Építész szakot végzett az egyetemen, ehhez képest egy képeslapgyártó (illetve képeslapíró) cégnél dolgozik. Elmondása szerint azért, mert diploma után kellett neki egy munka, építésznek nem vették fel sehova, viszont ez a képeslapírói munka épp adódott, bejutott, és ő elvan ott, éli a kis életét, a szürke hétköznapokban szeret "csak úgy lenni." Ekkor csöppen Tom életébe Summer, a lány aki mellett nem lehet elmenni. Valami varázslatos van benne, valami felemelő, és természetesen Tomnak azonnal megakad a szeme rajta. "Tudta, hogy ő lesz az." Mármint, aki kell neki. Némi móka után Summer beadja a derekát a kapcsolatba, még ha ő nem is hisz a "szerelemben" mint olyanban, nem tudja mi az, nem tudja honnan érzi azt, nem tudja mikortól lehet valamit "szerelemnek" hívni.
A film a fenti kérdéseken kívül valóban szépen átboncolgat egy kapcsolatot, annak minden előnyével és hátrányával. Nem is lehet igazán sokat beszélni a 500 days of Summer-ről, egyszerűen látni kell. No, nem mondom hogy egy kihagyhatatlan film, de az biztos, hogy nagyon egyedi. Ilyen még egy nincs. Műfaja sincs igazán, azért nem dráma, de nem is egy vígjáték. Nem egy másnaposok, ami arra készült, hogy a hasad fogva fetrengj a röhögéstől.
Rengeteg dolgot nagyon jól megragad, például ott van a jelenet, mikor a kép kettéválik, és a baloldali rész mutatja hogy Tom mit vár, a jobb oldali kép pedig hogy valójában mi történik. Rendkívül zseniális, és valahogy mindenki magára ismerhet benne, még ha nem is abban a környezetben, de mindannyian átéltük már azt, hogy valamit százszor és százszor lejátszottunk a képzeletünkben, és végül egyáltalán nem úgy történt.
A színészi játék teljesen rendben van, Summert a már az Igenemberből megismert Zooey Deschanel játsza, nem mellesleg hihetetlen jól. Megcsillogtatja énektudását is kedvenc színésznőm, de amúgy is, teljesen jól rá van szabva a szerep! Csak így tovább Ms. Deschanel! Tomot pedig az Eredet Arthurjáról mostmár híres Joseph Gordon játsza. Tehát Eredet rajongók, egy fokkal könnyedebb darabra vágytok, torrentre fel! (Illetve nem, dehogyis, tessék megvenni, de legalább kivenni a tékából!)
A zenére egy szavunk se lehet. Csodálatos számok lettek összeválogatva, van itt minden, nevetés, sírás, komorság, könnyedség. Egyszerűen remek, ahogy nem enged semmilyen végletekbe a zene, de mégiscsak komolyan vesszük amit komolyan kell. Keressetek rá, egész nyugodtan, nagyon jó kis soundtracket tákoltak össze.
Érdekesség egyébként, hogy a film nem titkoltan valós alapra épül, ezt már a film elején egy rövid humoros felirat jelzi is. Ezenkívül ami nem megszokott, hogy nincs kinevezett stúdiója, akik csinálták volna a filmet. Egy teljesen független alkotás, amire a Fox Searchlight Pictrues figyelt fel, és egy filmfesztiválon be is mutatták. Ez olyan jól sikerült, hogy végül moziba vitték a filmet, ahol a közel kilencszeresét hozta vissza a film mint amennyibe került (körülbelül 60 millió dollárt hozott a film a konyhára, míg 7,5 millióból forgatták.)
Összességében azt kell mondjam, remek film. Akit foglalkoztattak már a párkapcsolattal kapcsolatos dolgok, azoknak mindenképp ajánlom, de az az igazi szépsége a filmnek, hogy lehet nagyon könnyednek venni, ugyanakkor el lehet rajta elmélkedni órákig is akár, sőt, napokig, ha valakit nagyon foglalkoztat a dolog. Azt tudom mondani, hogy nézzétek, egy napos délutánon, amikor nincs semmi dolgotok, de nincs sehová mennetek, annyit ez a másfél óra az életetekből megér! De fontos, hogy ne keressetek rá mielőtt megnézitek, nehogy bármit is megtudjatok a végkifejletről! Azért annyit elmondhatok, ami végülis a védjegyévé vált a filmnek, amit még Marc Webb, a rendező mondott egy interjú során: "Ez nem egy szerelmi történet. Egy egy történet a szerelemről."
Pontszám: 7/10