Műfaj: dráma vígjáték
Rendező: Olivier Nakache, Éric Toledano
Stúdió: Gaumont Film Company
Kiadó: Gaumont
Hossz: 113 perc
___________________
A kevés film is, amely foglalkozik a kerekes székbe jutottakkal, talán bizton állíthatom, hogy mindegyik valami féle megrendítést akar kiváltani a nézőkben. Mintha azt sugallanák, hogy sajnáljuk őket, hogy nem élhetnek teljes életet, nem táncolhatnak, nem futhatnak, nem élhetnek nemi életet úgy, ahogy azok az emberek, akiknek megadatott az, hogy járjanak. Ezzel valahogy beépítve a társadalomba azt, hogy ők "mások". Őket "tolerálni" kell. Ez a világkerekség legnagyobb ostobasága. Hogyan jön bárki ahhoz, hogy "tolerálja" a másikat? Ki az, miféle felsőbb rendű lény, aki tolerálja a másik lényét, aki azt mondja, hogy "Nem baj, én így is elfogadlak!" És sajnos az eddigi olyan filmek, aminek központi témájában ez állt, valahogy ezt sugallták nekem. Légy tapintatos azzal, aki egy kerekesszékben éli mindennapjait. Közben nem.
Párizsban kezdődik történetünk, mikor Phillippe, egy gerinctörést szenvedett gazdag mozgássérült, előző ápolóját próbálja pótolni, ezért meghallgatást tart a kúriájában. Belép a képbe Driss, egy fekete, mélyszegény sorból származó fiatal férfi, aki valójában nem is akar ápoló lenni, sőt, eszében sincs, csak kell szereznie 3 aláírt papírt arról, hogy ő el akart menni dolgozni, de sajnos nem vették fel, ahhoz, hogy kapjon segélyt az államtól. Így kerül ide Driss, ám lekezelő stílusa, ahogy meg sem rendíti az, hogy egy kerekesszékben ül egy férfi, aki jószerivel csak a fejét tudja mozgatni, megfogja Phillippet. Megkéri, hogy másnap jöjjön vissza, és megkapja az aláírást, amire annyira vágyik. Megismerhetjük Driss családi helyzetét, a mélyszegénységet, ahol 60 négyzetméteren lakik 10 ember, egyetlen anya tartja el az egész családot, és rögtön kiderül, hogy Driss nincs szívesen látva otthon. Ezért az estét az utcán tölti, és másnap mikor bemenne egyedül a papírért, Phillippe felajánlja neki, hogy legyen ő az ápoló, 1 hónap próbaidőre felveszi, és ha utána marad, akkor teljes fizetést kap érte, na meg persze egy lakosztályt a villában. Így kezdődik el egy gyönyörű barátság kezdete, ahogy Driss felbolygatja a művelt és szofisztikált Phillippe életét, a maga lekezelő, ám nagyon tisztaszívű módján.
Többet talán a történetről nem is mondanék el, bár meg kell jegyeznem, ez pontosan nem egy olyan film, aminek ez az erőssége, hogy milyen cselekmény van, talán azért is, mert ez egy amolyan "Igaz történet alapján" készült csoda. Nagyon kevés ilyen filmet láttam, ami jó volt, és talán az Intouchablest se sorolnám életem filmjei közé, de nagyon sok olyan dologra világít rá, mint előtte kevesen. Például arra, hogy úgy tehetjük leginkább elviselhetővé egy mozgássérült életét, ha úgy viselkedünk vele, mint egy járó emberrel. Iszunk vele, marháskodunk vele, még akár szívajtuk azzal, hogy kerekesszékes, mint ahogy mindenki mindenkit szívat az iskolában, a munkahelyen, barátok közt. Nagyon jól rámutat arra a mai jelenségre, ahogy nem rosszindulatból, de azonnal megkülönböztetjük ezeket az embereket, és rögtön úgy viselkedünk velük, mintha porcelánból lennének, csak azért, mert kerekes székbe kényszerültek.
A zenére egy árva szavam se lehet, összegyűjtötték a 90-es évek legjobb slágereit, illetve hallhatunk benne komolyzenét, illetve egy képsor erejéig operát is. Emellett Ludovico Einaudi munkája gyönyörű lett, főleg zongorabetétek, de nagyon illik a felszabadító jelenetekhez, alásimul, talán olyannyira, hogy észre se vesszük hogy ott van. De ki tudja, nélküle mennyire lenne megható, vagy száraz a jelenet?
A színészek közül Drisst játszó Omar Sy volt számomra nagy meglepetés, hihetetlen jól játszotta azt, amit neki kellett, egyszerűen komolyan megrendítette az ember szívét az a mosoly, és az a törődés, amit a film során eljátszott a színész. Természetesen Francois Cluzet is remekelt, de Omar mégis jobban kiemelkedett számomra.
Összességében nem több a film, mint egy szívmelengető történet, két jóbarátról, ami mögé elrejtettek egy-egy nagy tanulságot is, amit jó lenne a társadalomba beilleszteni. Nem hollywoodi film létére azt gondolom, hogy egy-kettővel vetekedhetne, annyira jól lett kivitelezve, persze, még mindig mondom, nem életem filmje. Igazából ajánlom mindenkinek, egy gondolkozósabb estére, egy kis narancslével, szülőkkel, családdal, illetve egyedül.
Pontszám: 7/10
Stay Tuned!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése