2011. augusztus 7., vasárnap

Rio

Bemutató: 2011. március 22.
Műfaj: animációs kaland
Rendező: Carlos Sandalha
Stúdió: Blue Sky Productions
Kiadó: 20th Century Fox
Hossz: 96 perc
__________________________

Brazíliában mindig színes a világ. Ott van minden, az esőerdő, a színes madárkák, buli, napsütés, napbarnított lányok, tengerpart, hatalmas hegyek, és Rió, és a riói karnevál. Valami mindig van Brazíliában, ott mindig nagy a nyüzsgés, ezt mi, emberek is látjuk. De vajon milyen ez az egész az ott élő állatok szemszögéből? Nekik is nagy a buli?
Úgy tűnik hogy igen, mivel a film elején a kicsi Blu (magyarul Azúr) akarat nélkül is, de már álmából fölkelve is azt látja, hogy hatalmas buli van a környező fákon madarak közt, egészen addig, amíg ki nem derül, hogy csapdák vannak mindenhol elrejtve, és ketrecek várják a madarakat. Blu ijedtében kiesik a fészekből, és őt is megtalálják. Szegény azúrkék arapapagájunk első útja Rióból nem máshova mint az Amerikai Egyesült Államok határára, Minnesotába vezet. Ám, Blu még így sem egészen oda jut, ahova kéne, mert még az őt szállító teherautóból ki is esik, de szerencséjére egy helyi kislány találja meg, és magához veszi. Nagyon megszeretik egymást, és Blu végigkíséri a lány elkövetkezendő 14 életévén, amikor is Linda könyvesboltjába benyit egy brazil madár őrült, és egyben madárorvos, Tulio, azzal, hogy Lindának és Blunak azonnal Brazíliába kell jönnie, mert találtak egy nőstényt a fajtájából, és az azúrkék arapapagájok a kihalás szélén állnak, így rendkívül fontos hogy a két madár találkozzon, mert mert kell menteni a fajt. Rövidebb rábeszélés után Linda bele is megy a dologba, és már repülnek is Brazília felé. Ám mint kiderül Blunak madár létére van pár furcsa dolga. Egyik az, hogy érti az emberek nyelvét, tud olvasni, és kávézik, a másik az, hogy nem tud repülni. Igaz, érthető, hiszen szegényke sosem élt olyan környezetben, hogy meg kelljen tanulnia. Így találkozik ő Jewellel (magyarul Csili...) a fajtájából az egyetlen nősténnyel. Persze Jewel egy kifinomult nő, Blu se gondolhatta komolyan, hogy csak úgy párosodnak amint meglátják egymást, már csak azért sem, mert Jewel azt vallja, hogy innen ki kell szabadulni, és gyűlölni kell az embereket, mert bezárják őket ketrecbe, míg Blunak ezzel semmi baja, sőt, kifejezetten szereti, hogy minden elérhető távolságban van. Ám az éjszaka folyamán betörnek és elrabolják a két madarat csempészek. Így a két utolsó példány a fajukból, Blu és Jewel egy bilincset is kapnak, nehogy messze kerüljenek egymástól. Ám rövidesen Blu műveltségének és fizikában jártasságának köszönhetően kiszabadítja magukat a fogságból, és elkezdődik a két szegény azúrkék arapapagájnak a története, a nagy Rio de Janeiroban, egy madár, aki nem tud repülni, és egy madár, akinek nincs más vágya mint repülni, és visszamenni az otthont nyújtó esőerdőbe.
Lényegében a film nem nagy durranás. Lehet, csak ez is arra a sorsra jutott, mint a Tökéletes Trükk, túl sokat vártam tőle. Kedves kis kalandsztori, néhol romantikus, néhol nagyokat röhögsz rajta, néhol izgulsz, de nem több ennél.
Viszont a zene. Na most a zenét ismét sikerült nagyon durván eltalálni. Kezdjük ott hogy John Powell. Ez már magában lassan egy olyan névvé válik mint Hans Zimmer, de azért ahhoz még fiatal a bácsi. Lényegében nagyon ütős kis samba az egész, nagyon kellemes, és tényleg úgy érzed magad néhol mintha egy óriási partyba csöppennél, buli van, karnevál van, fesztivál van, szóval uzsgyi ropni. No azt hozzá kell tenni, hogy két elég ismert énekes is szerepel a filmben, mint will.i.am (Black Eyed Peas egyik énekese), és Jamie Foxx. Ezek a mai zenék, amik a filmben mint betétdal élnek, rendkívül hangulatossá és pörgőssé teszik az egészet, emiatt nem mondom rá hogy rossz film. Tehát azt kell mondjam hogy a zenéje mentette meg a szememben attól, hogy ne legyen egy "egyéjszakás kaland". A zenéjét azelőtt is hallgattam, mielőtt láttam a filmet, és utána is sokat hallgatom.
Más nagyon pozitív dolgot nem tudok a mentségére felhozni, talán azt, hogy a képi világa gyönyörű. Tényleg nagyon színes, dekoratív, és nagyon fel van turbózva. De ennyi. Sajnos nem sikerült most akkorát alkotnia a Blue Sky-nak mint a Jégkorszak trilógiával (ami hamarosan még egy taggal bővül! Stay tuned!)
Összességében egyszer érdemes megnézni, talán kétszer, de többször nem nagyon. Rá lehet unni, kivéve ha nem csak a zenés részeket nézzük..
Pontszám: 7/10

Rango

Bemutató: 2011. március 4.
Rendező: Gore Verbinski
Műfaj: animációs western
Stúdió: Nickelodeon Movies
Kiadó: Paramount Pictures
Hossz: 107 perc
_____________________________

A western filmek egy jó évtizede kimentek a divatból, az biztos. Már kiöregedtek a seriffjeink, a mesterlövészeink, a lovagló magányos farkasaink. Már nem élvezzük a naplementében a homokot felverő lovak nyerítését, a spanyol gitár és a harmónika hangját, a fütyült dallamok végén eldörrenő pisztolyokat, a feszült, épp lőni készülő cowboyokat. Ez már nem az a világ. Ma már nincs erre szükségük az embereknek. Nincs szükségük a koszos kocsmákra, és bennük a verekedő koszos emberekre. Nincs már kereset a whiskeyt iszogató cowboy kalapos hősökre, valahogy már nem látják bennük a szenvedélyt, a romantikát.
Talán pont ezt gondolta Gore Verbinski is, a Karib-tenger Kalózai sorozatának megalkotója. Talán pont ezt a férfi romantikát hiányolja a mai világból, talán épp ezért mutatja be nekünk a szenvedélyesebbnél szenvedélyesebb karaktereket, hősöket, kalózokat, cowboyokat, seriffeket. Így hát belekezdett a Rango-ba. A western sztori.
Történetünk elején találkozhatunk a kicsi gyík főszereplőnkkel. Mármint, szó szerint, egy gyík. És ez a kicsi gyík borzalmasan magányos. Nem csoda, mivel hamarosan ki is derül, hogy ő egy háziállat volt, legalábbis eddig, ám egy armadillonak köszönhetően lepottyant az utánfutóról, és szilánkokra tölt az akváriuma. És íme, ott találta magát a sivatagos és forró vadnyugat közepén, ahol a farkas törvények uralkodnak. Vagy eszel, vagy megesznek. Miután a kis hüllő barátunk majdnem ott hagyja a farkát egy igen veszedelmes kalandban, egy lánykába botlik, aki Beans névre hallgat, csak mert a lány apja imádta a babot. Egy rövidebb szóváltás után a hölgy felveszi az elveszett gyík barátunkat és elviszi a legközelebbi mocskos városba: Dirtbe (magyarul a Szenny nevet viseli, bár elég gyenge fordítás). Óvatlan civilizált barátunk be is sétál egy frissítőre az első kocsmában, és hawaii ingben leül, és kér egy pohár vizet, amiért kegyetlenül kinevetik. A sok fura alak máris megtámadná, ha bele nem kezdene nagy színészi tehetséggel megáldott főszereplőnk a történetében, hogy is végzett 7 emberrel 1 golyó segítségével. A történet végére meg is születik a western hős: Rango! Később, miután bebizonyítja, hogy legény a talpán, a város polgármestere ki is nevezi őt Sheriffé, és kezébe adja a városka legnagyobb problémáját: nincs víz. Ám a víz nem csak víz, az érték, olyan mint a pénz, mindenki attól függ. A vizet bankba teszik az emberek, mint az aranyat szokás. A víz, az a legdrágább dolog a világon.
Tehát Rango seriff feladata, hogy megtalálja a vízhiány problémáját, és megoldja, hogy miért is nem jön a víz sehonnan a kicsi faluba, egyre jobban beleásva magát a hazugságokba, és a városka sötét titkaiba...
Hallottam én erről a filmről jót is, rosszat is, így vegyes érzelmekkel kezdtem bele. Féltem is, de kíváncsi is voltam, ám nagyon, nagyon vártam régóta már, még mielőtt a mozikban leadták volna, hisz jónak tűnt: animációs, gyíkos, Jhonny Depp és Gore Verbinski, akkor már csak jó lehet. De így a film után azt kell mondanom: szenzációs! A képi világ, a zene, a mondanivaló, a történet, és végül, de egyáltalán nem legutolsó sorban, a hangulat!
A történet egy western világba van téve, mint ahogy ezt már fentebb is írtam. Tökéletesen vissza adja a régi "nagyok" hangulatát, mint a Clint Eastwood filmek, vagy a Terence Hill filmek. A mocskos és büdös környezet, a szembe húzott kalap, a feszült hosszú pillanatok mielőtt eldördülne egy pisztoly, a poncho, a szekér üldözés, a vágtázó szekér tetején való lövöldözés, a spanyol zene, és eleve, minden. Egyszerűen néhol már alig bírtam magammal, igaz, én szerelmese vagyok ezeknek a nagyon is romantikus és hangulatos dolgoknak.
Bár manapság kicsit sem különleges, de ebben a filmben is benne volt a mély mondanivaló. Hála istennek nem volt azért szinte már a torkunkba nyomva, és épp ezért, nem is volt túl nyomasztó, mint például a Happy Feet (Táncoló talpak) végén volt. Gyönyörű propaganda ez, hangulatos, és anélkül is elkezd minket foglalkoztatni a dolog, hogy hallanánk a borzalmas számokat, hogy ennyi százalék víz, annyi százalék szenny víz, 1% iható víz, stb. Egyszerűen azt mondja, hogy vigyázzunk a vízzel, ne pazaroljuk, vigyázzunk a környezetünkre, vigyázzunk arra, amit felépítettünk, és legyünk tekintettel mindarra, ami minket körülvesz. Ha van valamink, ne csak magunknak tegyük el, hanem adjunk belőle másnak is, mert lehet nem csak nekünk van szükségünk rá. De mindezt úgy mondja el, hogy egy pillanatig se gondoljuk azt, hogy "jaa, tehát erre ment ki a játék."
A Clint Eastwoodos jelenet meg hát... Nem is tudom kifejezni mennyire zseniális volt. Nem csak egy hatalmas tisztelgés előtte, és a hihetetlen jó színészi alakításainak, de ott és egy igen mély gondolat fogalmazódik meg: "Egy ember sem sétálhat ki a saját történetéből."
Zene. Nos, valakinek, aki már régebb óta olvasgatja a blogomat, elég, ha annyit mondok, hogy Hans Zimmer. Ezt már a kifinomultabb fülű nézők már az első 3 aláfestő zene alapján megmondják, de a nem is annyira jó hallású de régebb óta filmeket néző barátaink is azért egyértelműnek látják. Aki nem tudná mit is jelent ez a név, először is szégyellje el magát, másodszor hallgassa, amennyit csak tudja. Mr. Zimmer ismét eltalálta a megfelelő hangulatot, a jól ismert spanyol gitárral, rumbatökkel, harmónikával, hegedűvel, és trombitával... Hihetetlen jó zenéje van, a jól ismert vágtázások alatti muzsika teljesen elénk varázsolja a régi western filmek hangulatát.
Jhonny Deppet ismét meg kell említeni, hiszen amit Rango karakterével művel, az hihetetlen. Sajnos néha bele-bele hallottam Jack Sparrow kapitányt, de amikor nem, akkor nagyon-nagyon eltalálva volt, a hősies seriff. Szóval le mint a cowboy és a kalóz kalappal és a cilinderrel is a művész úr előtt.
Nem akarok többet mondani, talán nem is lehet eléggé jól körülírni, nézzétek! Ha szerettétek Clint Eastwoodot, és a többieket, ez kötelező darab lesz!
Pontszám: 8/10

2011. július 5., kedd

Just Go With It (Kellékfeleség)

Bemutató: 2011. február 11.
Rendező: Dennis Dugan
Műfaj: romantikus vígjáték
Stúdió:
Kiadó: Columbia Pictures
Hossz: 110 perc
______________________

Jennifer Aniston világhírű színész. Legtöbben a Jóbarátok Racheljeként ismerik, a szókimondó, kicsit beképzelt, ám később jelentősen megváltozó csinos karakterére, akinek a szerelmi élete sosem tiszta. De Aniston a Jóbarátok befejezése után az egyik legkeresettebb színész lett a barátok közül, és igazán elkezdődött a karriere, de sosem hagyta teljesen, hogy elfelejtsük Rachelt, míg sokszor teljesen más környezetben volt.
Adam Sandlert egy nagy állatnak ismertük meg még pályafutása elején, azonban mára egy jelentős romantikus vígjátékbéli karakternek ismerjük, aki mindig megmutatja, hogyan lehet magunkból a legnagyobb állatot kicsalni, de mégis megnyerni a nőt a végén. De mégis, mit történik, ha ezt a két legendás színészt összerakjuk egy filmbe? Hát lássuk!
Történetünk elején megismerhetjük Danny Maccabeet (Adam Sandler), aki épp értesül róla, hogy a jövendőbelije valójában nem is szereti őt, sőt, egyenesen kigúnyolja, persze a háta mögött. Danny bánatát már épp alkoholba fojtaná, amikor a bárban feltűnik egy gyönyörű nő, aki mikor meglátja Danny ujján maradt gyűrűt, szörnyen érzi magát, és amikor Danny elárulja, hogy valójában 15 gyereke van, ám a felesége veri őt, és megcsalja, a bombázó leány egész konkrétan az ágyába vezeti az újdonsült "férjet". Így jön rá főhősünk a jegygyűrű hatalmára, arra, hogy miként csalhatja ágyba bármelyik lányt, egy kis "füllentéssel". Így jutunk el Danny jelenébe, amikor mint már sikeres plasztikai sebész megismeri álmai nőjét egy bulin, egy bizonyos Palmert (Brooklyn Decker). Ám egy jó éjszaka után Palmer megtalálja Danny zsebében a jegygyűrűt és magyarázatot vár. Persze Danny köpni-nyelni nem tud elsőre, így másnap tanácsot kér asszisztensétől, Katherinetől (Jennifer Aniston), aki azonnal kitalálja a megoldást: Danny mondja simán azt, hogy valóban házas, de már beadta a válási pert. A plasztikai sebész meg is teszi ezt másnap, ám Palmer tovább bonyolítja a dolgot: találkozni akar ezzel a bizonyos feleséggel. Danny nem tud másra gondolni mint Katherinere, hogy legyen amolyan "kellékfelesége", csak amíg Palmer meg nem nyugszik. Katherine végül belemegy a dologba. Hazugság hazugságot követ, míg végül Palmer azt hiszi hogy Dannynek már gyerekei is vannak. Tehát egyre bonyolultabb a sztori, míg végül valahogyan Hawaiion kötnek ki...
Nem akarom ennél részletesebben elmondani a sztorit, mert szerintem nagyon vicces és romantikus film létére még izgalmasnak is mondható. Egyébiránt ezekről a filmekről sokat nem lehet elmondani, mivel a legtöbb egy sémára készül. Poénok, romantika, szexiség, bonyodalom, megoldás.
A poénok a filmben fenomenálisak. Komolyan mondom, én nem vagyok az a "hangosan kacagós" embertípus aki ül a film előtt és hahotázik, de ezen a filmen kénytelen voltam néha nagyokat nyeríteni. Főleg a két gyerek, ők voltak a film igazi sztárjai, szerintem a legtöbb igazán jó poént ők sütötték el. Elmondani nem igen lehet, látni kell az egész filmet, de garantálom a jó kedvet. Főleg a kislány, az angol akcentusával, valami hatalmas.
A film romantikája tökéletesen megfelel annak, hogy nagyonszerelmesnagyonpárok átvegyék belőle a tipikusan "cuki" dolgokat. Biztos ti is láttatok olyan filmeket, ahol voltak olyan szó összetételek, vagy mozdulatok, amik maradandó élményt nyújtottak. Másfelől meg abszolút kielégíti az ember romantika elvárását, sőt. Néhány jelenet, képsor, párbeszéd igen stílusos és meghatóvá sikeredett. Bár egyik sem érte el a Scrubs béli híres J.D. - Elliot mólós jelenetét, ami alatt a Hey Ya akusztikus verziója szól.
Szexiség. Ezalatt azt értem, hogy hányszor jelenik meg lobogó hajú bikinis nőszemély, ami odavonzza a képernyőre a férfinézők tekintetét is. Azt kell mondjam, hogy akik szép nőket akarnak látni, ez egy jó film számukra. Nem mondom hogy tökéletes, de szebb lányok, mint a Sucker Punchban voltak. Hihetetlen, hogy Jennifer Aniston még 41 évesen is tökéletes egy olyan szerep eljátszására, ahol gyönyörű érett nőt kell játszani. Másfelől meg ott a 25 éves Brooklyn Decker, aki aztán tényleg minden férfi álma, elég csak ránézni.
A bonyodalom a filmben teljesen helytálló és logikus, nekem tetszett, jól volt felvezetve, bár talán kicsit kiszámítható volt (nekem már a film közepén leesett hogy mi a film vége, tehát nem kell számítani majd Tökéletes Trükk féle fordulatokra).
A megoldás teljesen jól teszi a dolgát. Kielégítő magyarázatot ad, nem érezzük befejezetlennek, vagy elhamarkodottnak a filmet. A film után nyugodt lélekkel tehetjük le a fejünk a párnára, azt hiszem nem árulok el sokat, ha azt mondom hogy "Happy End". Hisz mi más is lehetne, kérem?!
A színészi teljesítményt szerintem nem kell részleteznem. Már önmagában megéri megnézni a filmet Aniston és Sandler játéka miatt, de én mégis szeretném kiemelni a két gyerek főszereplőt, akik ahhoz képest, hogy gyerekek, mondhatni világsztárokat alázhatnának porba. Na jó, ha nem is világsztárokat, bármelyik magyar színészünket gyatyába rázná, és ez engem rázott meg. Hogy lehet az, hogy a magyar színészet, legalábbis a filmjáték színészet ennyire gyatra, hogy két 15 év alatti gyermek simán túl játssza az összes magyar színészt, egybe. Nem túlzok, nézzétek meg.
A zene hangulatosra sikeredett. Bár nincs olyan NAGYON sok emlékezetes muzsika, felcsendül pár Snow Patrol, vagy The Police szám, vagy ezeknek keveréke(!!). Nagyon kellemes, akár önmagában hallgatásra is.
Összességében a film nem csak egyszer nézhetősre sikeredett szerintem, én még mindenképp fogok repetázni belőle, bár nem rögtön most, azonnal, de még egy olyan 5-6 film után biztos. Mindenkinek csak ajánlani tudom egy könnyed nyári estére vagy délutánra, haverokkal vagy egyedül, egy tál pop-corn és egy pohár üdítő mellett a nagy forróságban. Tényleg megéri!
Pontszám: 8/10

2011. július 4., hétfő

Sucker Punch

Bemutató: 2011. március 25.
Rendező: Zack Snyder
Műfaj: akció-fantasy
Stúdió: Legendary Pictures
Kiadó: Warner Bros. Pictures
Hossz: 110 perc
_________________________

Lara Croft óta tudjuk, hogy imádjuk a szép nőket hatalmas pisztolyokkal, és a Kill Bill óta rajongunk értük, ha egy japán kardot vesznek a kezükbe, és bámulatos szaltókat ugranak, és csak úgy repkednek a levágott, fejbe lőtt fejek. De vajon elég-e ennyi, hogy egy jó filmet készítsünk? Vajon eleget tesznek-e igényeinknek a női idomok és pisztolyok kiállítása? Kell-e sztori?
A Sucker Punch ezeket a kérdéseket feszegeti, sajnos azt kell mondjam, hogy egy elég negatív irányba. Címe jól festi le a filmet: váratlan ütések, teljesen kiszámíthatatlan fordulatok. Csak sajnos nem sikerült olyan jól elosztani ezeket a fordulatokat, mint mondjuk egy Mementóban, vagy egy Tökéletes Trükkben láthattuk.
A történet elején megismerhetjük szőke bombázó főszereplőnk megrázó történetét, ahogy édesanyja meghal, és mostohaapja, mikor rájön, hogy a felesége nem rá hagyott mindent, hanem a két lányára, dührohamot kap, és szexuális aktusra akarja kényszeríteni a nagyobbik mostoha lányát, aki viszont megmenekül ettől. Ám húga nem jár ekkora szerencsével, ő valamilyen módon (a filmből nem derül ki kristálytisztán, vagy ütlegelés miatt, vagy durva megerőszakolás miatt) meghal. Mikor a rendőrök kiérnek csak a babaarcú főszereplőnket látják egy pisztolyt szorongatva, másik kezében halott húgával, így egyértelmű a helyzet. A lány megőrült anyja halála miatt, ezért elmegyógyintézetbe viszik. Itt kezdődik el Baby Doll kalandja, amikor kiderül számára, hogy az intézetben valójában egy bordélyház működik, ahol nagyobb, szebb idomokkal megáldott lányokat viszik, és ott végzik a dolgukat. Megismerhetjük a már névtelen, csak "prostinévvel" rendelkező lányokat, Rocketet, Sweet Pea-t, Ambert és Blondiet, akik ugyanolyan sorsra jutottak, mint szőke főszereplőnk, aki a Baby Doll nevet kapta. Miután Rocket bemutatja a bordélyház rejtelmeit Baby Dollnak, elérkezik a táncóra ideje, ahol a lányok megtanulják, hogy lehet kielégíteni férfiakat vizuálisan. Baby Dollról kiderül, hogy egy őstehetség, ám ebből mi, kedves nézők, egy képkockát se láthatunk, mert mikor a bombázónk táncra perdül, más, fantasztikus elemekkel ellátott kalandokat élhetünk át. Valahol ez az álomvilág és a bordélyházi valóság összeér, de erre térjünk vissza később. Baby Doll végül tervvel áll elő: meg fognak szökni, bármi áron! Így kezdődik el a filmünk.
Nos... A film inkább 2 film összegyúrása. Valami teljesen fura, sőt, inkább indokolatlan összegyurmázása. Egyszer ott van a kicsit psziho-thriller, a lányról akit kihasználnak, és a "durvábbik" hostesskedésre kényszerítenek, és a másik része az a brutális katonai, szuperhősös, ahol Baby Doll elképesztő szaltókkal vágja le robot ellenfelei fejét, törzsét, lábait. Nem mondom, mind a kettő jó elgondolás, nagyon is, de valahogy nem illik össze. Meglehetett volna csinálni igen megrázóra és elgondolkoztatóra, ilyen tipikus "világgyűlölet" ébresztőre a filmet, hogy egy igazi thrillert nézzünk, és meglehetett volna csinálni egy (bár kicsit nevetséges) akciófilmet, ahol sárkányokkal harcolnak, robotokkal, második világháborús német katonákkal, és így tovább. De a kettő együtt a megrázó részét nevetségessé tette, az akció részének a varázsát pedig teljesen összetörte.
Másfelől a sztori része, ahhoz képest hogy milyennek indult, és milyen lehetett volna, elég gyengére sikeredett. Nem volt meg az a izgalom, hogy "most mi következik?!", nagyjából minden kiszámítható egy ideig a filmben... Persze nem véletlenül kapta a "Sucker Punch" nevet. Többet nem is tudok róla mondani, föntebb ki van fejtve.
Viszont a vizuális részéről egy rossz szót nem tudok mondani. Igaz, manapság már ez az elvárt, de valóban szép mozdulatok (is) vannak a filmben, robbanások, hangeffektek a helyén vannak, bár azért nem kell egy Avatar szerű világot elképzelni, attól messze áll, de ne hasonlítgassuk össze ezt a két filmet, mert nem egy súlycsoportban vannak, olyan lenne, mintha egy pehelysúlyú kezdőt egy nehézsúlyú világbajnokkal tennének össze egy ringbe. Esélye sincs a Sucker Punchnak.
A zenével sem voltam teljesen megelégedve. Sokszor egész egyszerűen elfelejtettem, hogy szól, és ha elhallgatott, észre se vettem. Egyáltalán nem volt balanszban a képi világgal, nem segítették egymást, a zene maximum egy rozoga támaszt nyújtott a képnek, de mindenképp a vizuális effektek vitték a pálmát. Önmagában a zenék egyszer hallgathatóak, nem kiemelkedő teljesítmény, de az is lehet, hogy az én ízlésemnek nem megfelelő.
Összességében a Sucker Punch alulról súrolja a nézhetőség határát, de ha még bele is vesszük, abszolút egyszer nézhetős film, sőt, igazából az ember azt se bánja, ha a középén leállítja a filmet, elmegy megnézi a kedvenc sorozatát, ránéz a facebookra, twitterre, e-mailre, blogra, és úgy folytatja, mert nem szippantja annyira magába a nézőt. Csak azoknak ajánlom, akik félmeztelen csajokat akarnak látni náci katonákat vagy sárkányokat kaszabolni, de ennél többet ne várjanak a filmtől.
Pontszám: 5/10

2011. július 1., péntek

The Prestige - A tökéletes trükk

Bemutató: 2006. október 20.
Rendező: Cristopher Nolan
Műfaj: thriller
Stúdió: Touchstone Pictures & Warner Bros. Pictures
Kiadó: Touchstone Pictures & Warner Bros. Pictures
Hossz: 130 perc
_________________________

Varázslat. Bűvészet! Abrakadabra! Hogy erre eddig még hogy nem gondolt senki!
Tökéletes trükk. Nem igazán adja vissza a film lényegét véleményem szerint. Jó-jó, valóban, amit ott látunk, az lenyűgöző és hihetetlen, nem egyszer fogjuk a film közben azt mondani hogy "te jó ég!", és gúnyosan, vagy éppen döbbenten mosolyogni, hogy bizony, ezek az emberek valóban bűvészek. Mindig ott a csavar, a lenyűgöző tényező. Pedig mindent az orrunk előtt csinálnak. Végig ott a megoldás, ahogy egy bűvész trükkjében is. De nem vesszük észre. Hiszen nem is akarjuk észrevenni. Ez a bűvészet lényege.
A történet igencsak kusza, nem egy mindennapi film, ahol egy irányban halad a történet, és egymás után következnek a jelenetek. Mondhatjuk úgy is, hogy fel vannak cserélve a jelenetek. Láttunk már ilyet, nem újdonság, sőt, aki már többször látott ilyet (Memento, Pulp Fiction), annak talán már egy kicsit idegesítő, hiszen akármennyire izgalmassá teszi a történetet, és majdhogynem "kitalálhatatlanná", de jobban kell figyelni a filmre annál, mint amekkora csattanó van a végén.
Tehát történetünk elején egy bűvészt látunk, aki azt állítja hogy teleportálni fog. Egy férfi azonban a díszletek mögé megy, egészen a porond alá, ahol is egy víztartályba belezuhan a bűvész teste, aki azt állította, hogy eltűnik és újra megjelenik -- ezúttal máshol. A lenti férfi pedig végignézi, ahogy megfullad a szerencsétlen bűvész a tartályban. Ezek után persze leleplezik őt, és ráfogják a gyilkosságot, hogy ő tolta be a csapóajtó alá a víztartályt, annak nem kellett volna ott lennie. Bíróságra viszik az ügyet, és innentől elkezdődik a visszaemlékezés, a történet kibogozása, kik is voltak ezek a férfiak, kik is a bűvészek, milyen trükkről volt szó.
És innen indul el szintén az nagyobbnál nagyobb ámulatba ejtő, és "homlokcsapkodós" 2 óra. Nem tagadom, valóban izgalmas 2 óra volt az életemben, azt sem tagadom, hogy érdemes volt megnézni. De lehet, csak mert nekem annyian ajánlották már ezt a filmet, és annyira mondták hogy csúcs-szuper, nézzem meg, meg hogy gondolkodtatós, és tényleg filmtörténeti csoda, nekem mégsem tetszett annyira. Nem volt meg az a "hát Úristen, én ezt megfogom nézni holnap is" életérzés, meg az a "bent maradok még 5 percet a fotelban hogy átgondoljam a történteket" sem. Bár a Tesla vonal a tetszett. Az nagyon is helyén volt, sőt.
A film természetesen nagy igazságokat mondd ki. Például kezdetnek azt, hogy sok mindent csak azért nem látunk, csak azért nem értünk, mert egész egyszerűen nem akarjuk (eléggé). Ez mindennel így van. Iskolával, emberi kapcsolatokkal, filmekkel, regényekkel, családdal, vagy ez esetben bűvésztrükkökkel. Az is nagy igazság, hogy nem lehet nagy sikereket elérni, nem lehet könnyen célhoz érni anélkül, hogy ne mocskolnánk be a kezünket valahogy. Persze itt nem kell olyan drasztikusan érteni, mint azt a filmben láthatjuk, de ha elgondolkozunk ezen, van benne valami. Bár nem feltétlenül pozitívum ez a mai világban.
Összességében Christopher Nolan kitett magáért ismét. Itt már bőven egy Batman: Kezdődik! és egy Mementó után járunk, de valahogy itt, ezután a film után érezhetett rá Nolan a filmkészítés titkára, mondhatni "trükkjére", mert ezután ilyen filmek jöttek a rendezésében mint A sötét lovag, vagy a 2010-ben nagy sikereket elérő Inception (Eredet). És tűkön ülve várjuk már a Dark Knight Rises-t, a Nolan féle Batman trilógia(?) befejező epizódját.
Akár beismerjük, akár nem, muszáj megemlíteni azt, hogy a film sikerét nagyban befolyásolta a főszereplő színészek nevei. Kezdetnek az egyik főszereplőt Hugh Jackman játsza, a jól ismert Farkasunk az X-menből, de Van Helsingként is láthattuk már vámpírvadászni. Másik ismert és megbecsült színész Christian Bale, aki nevéről mindenkinek azonnal a jó öreg denevérember jut eszébe, Nolan úgytűnik szeret vele dolgozni, ám az is igaz, hogy jól játszik, ahogy a Batman filmekben, itt is tette a dolgát. Ami még nagyon tetszett, ahogy ezek az echte amerikai színészek milyen jól játszották az angol akcentust, szépen, ízletesen, ahogy azt kell. Elismerem tehát, hihetetlen jó alakítás volt mindkét színésztől, ez nálam minimum 1 pontot húzott a dolgokon.
Zenéről nem tudok sokat mondani. A film után megint megkérdeztem magamtól, hogy "volt egyáltalán zene ebben a filmben?" Ha volt is, annyira háttérzene volt, hogy maximum a dramaturgiát növelte, talán még azt sem, tehát szó sincs (igen, mondjuk együtt:) Így neveld a sárkányodat szintű muzsikáról, vagy Avatar: The Last Airbender féle zenéről.
Lényegében a film nagyon is a helyén volt, bár nekem valamiért egy hajszállal az elvárt alá csusszant. De ajánlom mindenkinek, ezt egyszer látni kell, aztán el lehet felejteni, lehet őrizgetni az emlékezetünkben, de sokat beszélgetni róla nem nagyon lehet, a trükkökön kívül.
Pontszám 7/10

2011. június 28., kedd

Avatar: The Last Airbender

Vetítés ideje: 2005-2008
Rendező(k):
Lauren Mac Mullan
Dave Filoni
Giancarlo Volpe
Ethan Spaulding
Joaquim Dos SantosMűfaj: animációs kaland sorozat
Stúdió: Nickelodeon Animation Studios
Kiadó: Nickelodeon
Hossz: epizódonként 24 perc ____________________________________
Ritka manapság olyan rajzfilmet találni, ami egyaránt leköti a felnőtteket, a kamaszokat, és a kisgyerekeket egyaránt. Manapság valamiért a "mese" fogalma egyenlővé vált a "gyerekeknek" kategóriával, ami holott egyáltalán nincs így. Legszebben ezt a mindenki által ismert animék, azaz a japán animációs sorozatok példáján láthatjuk. Több ezer, millió fiatal nézi hetente, naponta még ma is a kedvenc sorozatát, akár Japánban, akár az Egyesült Államokban, akár itt, Magyarországon. De ritkán hallunk olyanról, hogy egy Egyesült Államokban készült, vagy egy Európai animációs sorozat ilyen sikert aratna szinte minden generáció közt... Leszámítva azokat a sorozatokat, amelyekben a poénok nagy részét szellentések, böfögések és különféle hasonló témák teszik ki, és az egész néhol undorító módon, néhol egyszerűen csak nagyon szókimondóan arra megy ki, hogy bemutassák a társadalmi hiányokat, társadalmi hibákat. Ilyenre sok példa van: Family Guy, South Park, American Dad, Drawn Together, és így tovább. Ezekről hallani ugyan, és sokat kedvelik, de teljesen más kategóriába szedném, mint azt a sorozatot, amiről ez a cikk szól:
Avatár, az utolsó léghajlító! Sajnos nem volt sok ideje (az adásidején kívül) bemutatkozni nagy közönség előtt, mivel ha beírjuk ma a gúgliba, hogy "Avatar", leginkább két és fél méter magas kék lényeket kapunk, mintsem ezt a hihetetlenül izgalmas sorozatot. De mitől is ilyen jó ez a sorozat?
Kezdjük a történettel. Egy fantasy világban kezdünk, ahol a világ négy egységre van felosztva, a négy alap elemre, a távol-keleti mondavilág szerinti négy alap elemre: Víz, Föld, Tűz, Levegő. Természetesen a kínai mondavilág rendelkezik még pár elemmel, mint a Fém, de ha úgy alapjaiban vesszük a világot, könnyen mondhatjuk, hogy valóban ez a négy fő elem. A négy elem négy királyságot jelképez.
A víz királyság egy eszkimó szerű, ám hatalmas gyógyító és spirituális kultúrával rendelkező népcsoport, mely a bolygó északi- és déli-sarkán helyezkedik el. Közöttük élnek a vízidomárok, vagy egyenes fordításban (és én ezt fogom használni) a vízhajlítók, akik értelemszerűen a vizet tudják akaratuk szerint irányítani, megfagyasztani, lebegtetni, és így tovább.
A föld királyságot nem is tudnám mihez hasonlítani. Talán egy kínai kultúrához, csak sokkal nagyobb, a bolygó mintegy 2/3-a a föld királyság része. Egy király uralkodik, bevehetetlen városok, nagy technikai fejlettség. Még a kínai nagy fal is megvan a világukban.A tűz királyság, a sorozat főellenségei. Ők voltak azok, akik elkezdték a világban dúló háborút, és ők a legfejlettebbek, legalábbis katonailag biztos. Gőzhajók, zeppelinek, tankok, emellé társul egy japán-kínai kulturális fejlettség, császáruk van, más néven a Tűzúr. És hatalmas fegyelem. Természetesen a legerősebb hajlítók a tűzhajlítók.
A levegő birodalma nem is egészen birodalom, nem is királyság. Ők a világ spirituális "urai", legalábbis voltak, amíg a tűz királyság el nem pusztította mind a négy városukat, és nem öltek le volna minden léghajlítót. Ők szerzetesi életet élnek, és négy főtemplomuk van: Északi, Déli, Keleti és Nyugati. Leginkább indiai, vagy buddhista kultúrához állnak közel, tanításaikban, életformájukban és öltözködésükben is.
Tehát a tűz nemzet egyszer csak az egyébként harmóniában és békében élő világban háborút indított, és a mindenkori Avatár, a harmónia, a béke és az egyensúly őrzőjének a feladata lett volna megakadályozni a pusztítást. Ám az Avatár eltűnt, és 100 hosszú évig a tűz nemzete azt csinált, amit akart.
Ekkor lépünk be a történetbe, mikor a déli sarkon, két ifjú eszkimó szerű gyermek egy hatalmas jégtömbbe ütközik, amiről kiderül, hogy magában hordoz egy kisfiút, és egy repülő bölényt. Később kiderül, hogy ez a fiú nem más, mint Aang, aki egy léghajlító, és fogalma sincs róla hogy 100 év eltelt, míg ő a jégtömbben volt. De tudja, hogy ő az Avatár, és mikor látja, hogy micsoda veszély fenyegeti a világot, útra kel, hogy beteljesítse sorsát.
Az Avatár sorsa nem más, mint hogy elsajátítsa mind a négy elemet, amire senki más nem képes. És miután ezt megtette, harmóniát és egyensúlyt hozzon a világba, és tartsa fenn azt.Történetről ennyit, talán még később valamivel több kiderül.
Karakterek. Nem tudom, szerintetek mennyire lehet megszeretni mesebeli karaktereket, de ezek szerintem végképp a szerethető kategóriába sorolhatóak. Rögtön a főszereplő Aang, aki annak ellenére, hogy a világ hősének kéne lennie, a történet elején még egy ártatlan kis kölyök, akinek azzal próbál szórakoztatni mindenkit, hogy kavicsokat pörget a kezében, és ahelyett hogy a tanulásra és gyakorlásra összpontosítana, tengeri szörnyeket lovagol meg. Vagy Katara, a kétbalkezes vízhajlító, a kis déli víz törzsből, aki még egy falunak is alig mondható helységből származik, és nekiindul egy repülő bölényen a nagyvilágnak, miközben próbál mindenkire egyaránt odafigyelni. Közben nagy leckéket ad a reményről, és arról, hogy biztosan le lehet győzni a tűzkirályságot. De ott van még Sokka is, Katara bátyja, aki amellett hogy nem hajlító, tehát esélye sincs hajlítókkal szemben, még szörnyű poénokkal bombázza a csapatot, akik néha már-már ledobnák őt a bölényről, Appáról. Ám az is igaz, hogy Sokka a legnagyobb stratéga a csapatban, és minden szorult helyzetben van valami használható ötlete, találmánya, terve. Vagy akár az én kedvenc karaterem Iroh, egy békés, öreg tűzhajlító, aki unokaöccsére felügyel, Zukora, és minden vágya mindig csak egy jázmin tea. De még Zukoban is ott a vicces, akinek legnagyobb célja elkapni, és visszaszállítani apjának az Avatárt.
Ami nagyon tetszett a sorozatban, az a karakterfejlődés. Sok sorozatban megszokhattuk, hogy a karakterek évadokon át ugyanazzal az attitűddel, ugyanazokkal a képességekkel küzdenek, vagy egyszerűen csak léteznek. Az Avatárban a karakterek fejlődnek, éreznek, tapasztalnak, és emlékeznek a harmadik évadban arra, ami még az első évadban történt, és ez hatással van a cselekedeteikre. Néhol egy-egy animében se látni ennyire színes és átgondolt karakterfejlődést. Arról nem is beszélve, hogy nem csak Aang erősödik és fejlődik, és nem csak a jók, hanem a gonoszak is. Nekem még az is nagyon tetszett, hogy a karakterek nem néznek minden részben ki ugyanúgy. Változik a hajuk, változik a ruhájuk, még a fegyvereik is. Sok sorozatban megszokhattuk, hogy a karakterek, évadokon keresztül ugyanazokat a hacukákat hordják, ugyanaz a hajuk, és néha 9 éve nézzük a sorozatot, de még egyszer se öltöztek át. De még ez sincs a véletlenre bízva. Mindig van értelme, hogy átöltöznek, vagy mert be kell illeszkedniük egy kultúrába, vagy mert épp úgy praktikus öltözniük (például, ha a déli sarkon vannak, nem ugyanúgy öltöznek mint ha egy sivatagban lennének).
A környezet hihetetlenül kidolgozott. Nemcsak, hogy az orrunk alá van tolva elég sokszor a világtérkép (ami mondjuk nem egészen fantáziadús), de precízen be van mutatva minden kontinens sajátossága, növényvilága, állatvilága. Állatvilágról annyit tudni kell, hogy nem egészen olyan állatok vannak, mint a mi világunkban, hanem inkább azok összeolvadt változatai, mint denevérmajom, vagy denevérfarkas, vagy oroszlánteknős, és így tovább. Néha jókat lehet nevetni milyen furcsa állatok vannak, de ami a legviccesebb, hogy egyszer van benne egy sima hétköznapi barna medve, és a karakterek teljesen le vannak döbbenve hogy ilyen létezik, és hogy milyen furcsa! Egyébként nagyon kreatívan belehelyeztek ebbe a nem is túl nagy világba mindent, jégtáblákat, hatalmas mezőket, kanyonokat, erdőket, hegységeket, szerpentineket. Gyönyörű, hihető, kidolgozott. Ez a három jelző talál a legjobban.
Spirituális jelentései, célzásai egyértelműen a távol-keletet idézi számunkra, mint a helyi képírás is. Sőt, pár valódi kínai és/vagy japán jel is megtalálható a sorozatban. Benne vannak a távol keleti küzdősportok, a levegő templomok szerzetesei a shaolin szerzeteseket idézik ruhájukban és mozgáskultúrájukban is, a tai-chi, és a buddhizmus és hinduizmus különböző tanításai. Összességében egy idő után valóban a régi távol-keleten érezzük magunkat, annyi különbséggel, hogy a tűz nemzet már tankokkal jön, és tengeralattjáróhoz is van szerencsénk a sorozat alatt. Néhol igazán megindító és nagy bölcsességek hangzanak el a sorozatban, tehát érdemes nem csak a látványos harcjelenetekre odafigyelni. Tanító jellege is lehet, amiknek súlya van. Buddhai és Hindu tanítások ezek.
Emellett érdekesen hathat, a sok akció és harc mellett hogy a 3 évad alatt egyszer sem hal meg egy közkatona sem. Mindenkit leginkább csak lebénítanak, vagy tehetetlenné tesznek. Ez is olyan dolog, ami ritka manapság, amikor könnyűszerrel látunk már akár vért is, de halált biztos akármelyik mesében. Ez is olyan dolog, ami elgondolkoztató.
Becsülendő a sorozatban, hogy akármennyire sikeres ötlet, és szuper, nem húzták a végtelenségig a történetet. Három könyvre van osztva, Víz könyv, Föld könyv és Tűz könyvre. Ezek Aang Avatarrá válásának állomásait jelképzeik, ahogy elsajátítja a különböző elemeket. És nem húzták tovább, nem lett hirtelen a semmiből még egy Levegő könyv, vagy bármi más, egyszerűen elfogadták hogy ez ilyen hosszú, nem akartak belőle pénzt csinálni. Manapság ez is becsülendő, hiszen láthatjuk pl. a Shrek sorozat példáján, hogy micsoda borzalmak lehetnek abból, ha csak a pénz vezérel egy történetírót.
Ám ha valaki mégis elszonytolodna, és nem elég neki ez a három évad (és meg is értem, hiszen nagyon (de tényleg nagyon) meg lehet szeretni a karaktereket, ne tegye, mert 2012-ben közeledik egy új Avatar sorozat, amely hasonló izgalmakkal fog kecsegtetni. Persze sokat szkeptikusan állnak hozzá ehhez, hiszen épp az előbb írtam, hogy valóban nagy erénye a sorozatnak, hogy nem húzták csavarták, nem ússza meg a főellenség százszor a vereséget, és nem csúszik ki a főszereplő markából a főgonosz ötvenszer, sőt, miután legyőzik a főgonosznak hitt karaktert, nem tűnik fel újra és újra valami nagyobb gonosz.
Nos így is elég hosszú lett az ismertetőm, de hát mégiscsak 3x20 25 perces részről van szó, ami igencsak sok motívumot magában foglal, és még így sem írtam le mindent, amit le lehetett. Talán egy ilyen kis ismertető-kritikus oldalon mint az enyém lehetetlen is lenne.
Végső soron mindenkinek NAGYON hihetetlenül ajánlom ezt a sorozatot, minimum egy évad végignézését, mert onnantól úgysincs visszaút, meg kell nézni az egészet, olyan izgalmas. Számomra majdhogynem egy tökéletes sorozat volt ez, végre sikerült egy olyan történetet találni, ami izgalmas, van benne értelem, van benne akció, és még a befejezése is olyan, amit el lehet könyvelni úgy, hogy nyugodtan alszik az ember utána, de még sincs minden a szájába rágva az embernek, és sok nyitott kérdés van, amin lehet gondolkozni.
Pontszám: 10/10

2011. június 23., csütörtök

Kung Fu Panda 2

Bemutató: 2011. Május 26.
Rendező: Jennifer Yuh Nelson
Műfaj: animációs kaland
Stúdió: Dreamworks Animation
Kiadó: Paramount Pictures
Hossz: 90 perc
_____________________________________

Sokan, sajnos joggal, félnek a folytatásoktól. Ennek egyszerű oka van. Ha van egy sikeres film, mint például a Kung Fu Panda, akkor azt könnyű elrontani, az egész varázsát megtörni, és túljátszani egy második résszel. Igen, jó pár elrontott folytatást láttunk már, elég csak egy Üvegtigrisre gondolni, de ha hollywoodi példát akarunk felhozni, elég a Karib Tenger Kalózai 2-re gondolni. Szerintem az ritka rossz film volt, amit végül egy harmadik résszel sikerült korrigálniuk, ami ritka izgalmas és jó volt. De ez csak egyéni vélemény.
Nos, a Kung Fu Panda 2 nem ilyen. A Kung Fu Panda 2, ha köznyelvet akarok használni, egész egyszerűen epic. Hogy miért? Kezdjük talán azzal, hogyha valaki unalmasnak, vagy "Kung Fu mentesnek" tartotta volna az első részt (amire azért lenne oka, valljuk be), az most elfelejtheti az unalmat, és készüljön fel a tiszta királyság érzésére. Hihetetlen harcok, hihetetlen feelinges mozdulatokra készüljünk fel, és egy izgalmas, fordulatos sztorira! Na de mi is ez a sztori...
A film elején egy kis kínai történelmet hallhatunk, ahol elmeséli a lágy női hang, hogy réges rég, a daruk uralkodtak Kínában, és öröm és gazdagság járta körül az egész birodalmat. Ez a gazdagság, és öröm a tűzijáték feltalálásából származott, ám Shen, a gonosz herceg, a tűzijátékot rossz irányba fejlesztette tovább. Az udvar jósnője azonban megjövendöli Shennek: ha ezt az utat akarja járni, a fekete és fehér el fogja őt pusztítani. Ezért Shen elindul, és borzasztó dologra vetemedik, amiért száműzik az udvarból. Ám a herceg mielőtt elmenne, megesküszik, hogy egy nap visszatér, és megszerzi a trónt, térdre kényszeríti egész Kínát. Ezek után valahol ott veszi fel a szálat a történetünk, ahol az első rész elhagyta, talán pár hónappal később. Po-ra már mindenki valóban úgy tekint mint a Sárkány Harcosra, aki a kiválasztott Kung Fu harcos. Shifu, Po és a Csodálatos Ötös (ne haragudjatok, ha nem így hívják, csak angolul láttam a filmet) mestere rossz hírt kap: Shen több év után visszatért, és el akarja pusztítani a Kung Fut, hogy visszaszerezze magának egész Kínát. A feladat hát adott: menni és megállítani Shent, mielőtt ő állítaná meg a Kung Fut.
A film sajnos beleesett a mai média csapdájába, hogy néhol nagyon is a képi világ csiszolására mentek rá, de ez csak pár jelenetnél érzékelhető. A Kung Fu Panda 2 hozza az elődje szintjét: vicces jelenetek, vicces szövegek, váratlan és őrült cselekvések, és persze Po, azaz Jack Black állatsága fűszerezi az egészet. Persze nem szabad elfelejteni a tanító jelleget sem, ami körülbelül az összes Dreamworks filmben megtalálható, mint ahogy az előző részben a Sárkány tekercs tanítása is volt. De nem akarok mindent lelőni, tekintve, hogy nagyon új film.
Kivételesen, ezt a filmet alkalmam volt 3D-ben látni, tehát végre tudok erről is pár szót ejteni. Lehet, csak én nem vagyok hozzászokva ehhez (tekintve, hogy életemben 2. láttam valamit 3D-ben), de hihetetlen élmény volt pár jelenet ilyen hatással megspékelve. Többször valóban elhajoltam a repülő tárgyak elől, vagy a kibukó épület törlemékek elől. Nekem ilyen érzés még sosem volt. Lehet, más filmeknél is van ilyen, de ez valami hihetetlen érzés volt, ha tehetitek, mindenképp 3D-ben nézzétek meg.
Összegezve méltó utódja ez a film az elődjének. Aki szerette az első részt, a második részt imádni fogja. Menjetek, nézzétek, akár szinkronosan, akár szinkron nélkül, (MOM-ban adják, igaz nincs felirat, tehát jól kell angolul élretni).
Már csak azt kell remélni, hogy a harmadik részt nem rontják el Dreamworkséknál. Mindenesetre bebizonyították, hogy ők is tudnak jó folytatásokat csinálni, hisz eddig nem nagyon tették.
Pontszám: 8/10

2011. június 11., szombat

Ratatouille

Bemutató: 2007. június 29.
Műfaj: animációs vígjáték
Rendező: Brad Bird
Stúdió: Pixar
Kiadó: Walt Disney Pictures
Hossz: 112 perc
______________________________

Valahogy nem lehet mellényúlni az állatkákról szóló szívfacsaró animációs filmekkel. Egyszerűen ezek a XXI. századi állatmesék, imádjuk őket hallgatni, látni, olvasni, mert egyszerűen jók. Unjuk már az embereket, jó egy állat szemszögéből látni a dolgokat, jó átélni másképp a saját világunkat, mint egy külső szemlélő, nem mint egy belső fogaskerék. Az már csak hab a tortán, hogy fogtuk ezt az egészet, és betettük Franciaország szívébe, Párizsba, a étel és a szerelem fővárosába. Nos, a filmünk inkább az előbbire teszi a hangsúlyt, de a második se elhanyagolható. Rengeteg érték és életfelfogás, tanulság jelenik meg a filmben, amely említésre méltó, de erre később visszatérek. Addig is pár szót természetesen a történetről.
A film legelején kapunk egy kis háttér információt Guesto-ról, Franciaország legjobb szakácsáról, és az ő életfelfogásáról, méghozzá arról hogy "Mindenki tud főzni!". Később narrátorunkról kiderül, hogy nem más, mint egy kajamániás patkány. Úgy értem, igazi. Mint az elmés angol cím is mutatja, az egyik főszereplőnk egy Remy névre hallgató, kék bundás kis rágcsáló, aki odáig van a konyhaművészetért. Számára, fajtársaival ellentétben, az evés egy ceremónia, ő nem azért eszik, hogy túléljen, hanem azért hogy az ízeket élvezze. Persze ez egy patkánynál szinte felháborító dolog, és apja már igen leszídná, ha ki nem derülne hogy szaglása különleges: bármiről szinte azonnal megmondja, hogy micsoda, csupán az orrát használva. Így apja, aki falka vezére, be is állítja őt, mint "méregellenőr" azaz egy olyan tag, aki minden szerzett kaját leellenőriz, és megállapítja hogy mérgezett-e vagy sem. A történet során kiderül, hogy Guesto éttermébe egy Anton Ego nevű kritikus járt, aki kegyetlenül lehúzta az éttermet, így az veszített egy csillagot az ötből. Guesto nem volt képes feldolgozni a szégyent, ezért belehalt a bánatba. Valahol itt léphetünk bele a történetbe, amikor is megjelenik Remy Párizsban, egyetemben Linguinivel, egy elég szerencsétlen sráccal, aki érdekes módon Guesto éttermében kötött ki, mint mosogató fiú. Ám amikor Remy meglátja hogy a fiú elront egy levest, nem tudja megállni, hát kijavítja azt, de Linguini leleplezi. Így hát, összefog a páros, hogy mindketten megtarthassák az életstílusukat. Így keveredik bele egyre nagyobb és nagyobb pácba a duó.
A film sok mindenről szól. Kitartásról, őszinteségről, elszántságról, hitről, barátságról, szeretetről, soha fel nem adásról... Néhol szívfacsaróan fájdalmasan realizáljuk a szociális kirekesztés tényét, azt, ahogyan nem hisszük el, hogy bárhonnan jöhet bármikor bárki, aki egy igenis nagy emberré válhat. Nem véletlenül a francia keret, hiszen Napoleon idejében volt közkedvelt nézet, (ami már ugyan újra meggyengült), hogy nem számít a származásod, nem számít ki vagy, és honnan jössz, csak az számít, hogy mit csinálsz, és ennek fejében leszel valaki, vagy sem, ennek fejében érsz el sikereket az életben, vagy sem.
Természetesen mindez a gyerekek számára is élvezhető módon, szerethető karakterekkel övezett kedves környezetbe ágyazva. Hisz ki ne szeretné a "kicsit nem ügyes" Linguinit, vagy a "Kicsi séf" Remyt, aki örökké próbálja bebizonyítani, hogy bizony egy patkány is lehet a világ legjobb szakácsa.
A zene lehet csak számomra tökéletes, de azt gondolom, hogy a stílusnak megfelelően nagyon el lett találva az egész, a francia kerethet a francia női énekhang, és "az a tipikus olyan fhransziás" muzsika a háttérben, ahogy mi elképzeljük hóesésben az Eiffel tornyot, miközben az áhított személlyel kézen fogva sétálunk. Hihetetlen sokszor éreztem ezt a szívfacsaró franciás életérzést, tehát nagyon el lett találva, azzal semmi baj nincs.
A képi világ megfelelő, bár már nem hasonlítható össze egy mai animációs filmjével, effekt sincs benne annyi, olyan Pixar "aranyközép", se nem túl sok, de se nem unalmas. Ha nem hasonlítgatjuk egy "Így neveld a sárkányodat"-hoz, akkor teljesen nyugodt szívvel élvezzük az egészet.
Összességében egy nagyon jó kis esti film, és bizony többször is megnézhető, hiszen én nem először néztem meg (körülbelül harmadszorra). Tehát egészen nyugodtan vegyétek meg DVD-n vagy Blu-Rayen, de ha nincs épp rá fölösleges 3000 forint, akkor töltsétek le és nézzétek meg, nem fogjátok megbánni. Nem mondom, hogy mindenki eldobja az agyát és rajongani fog érte, mint azt az "Így neveld a sárkányodat"-nál tettem, de szeretni fogjátok szerintem.
Au revoir!
Pontszám: 8.5/10

2011. május 7., szombat

Scott Pilgrim vs. The World

Bemutató: 2010. július 27.
Műfaj: vígjáték
Rendező: Edgar Wright
Stúdió: Big Talk Films
Kiadó: Universal Studios
Hossz: 112 perc
______________________________
Vannak akció filmek. Vannak vígjátékok. Vannak thrillerek, drámák, horror filmek. És van Scott Pilgrim.
Ennél jobb (és klisésebb) bevezetőt el se tudnék képzelni ennek a filmnek, mivel egy valódi kis gyöngyszem úgy önmagában, a világban. Nem is tudom mióta vártam már egy hasonló filmre, amikor végre tényleg bemutatják, milyen az az igazi "INDOKOLATLAN" film. És ezek után, hogy azt mondtam milyen egyedi a film, azt kell mondjam hogy nem egészen eredeti. De erről kicsit később, mindent a maga idejében.
A történet főszereplője természetesen Scott Pilgrim, aki egy teljesen átlagos huszonéves srác, aki elmondása szerint "épp csak úgy lebeg a munkák közt", ami, mint jól tudjuk azt jelenti hogy nem dolgozik semmit. Van egy rockbandája (kinek ne lenne?), egy meleg sráccal lakik egy apartmanban, és hetente cserélgeti a barátnőit. Egészen a film kezdetéig, ahol megismeri Ramonát, a rózsaszín hajú titokzatos lányt, aki egyenesen Amerikából költözött ide, Torontoba, Canadába. Természetesen Scottnak ott van még a legutóbbi lány, akit összeszedett, de első látásra beleszeret Ramonába, kicsit különös módon is, hogy előbb álmodik a lányról, mintsem megismerné. Ramona hajlik a randira, és minden nagyon jól megy, a Randi működik, a rockbanda is úgytűnik kezd feljebb törni a "világsiker" felé (ergo egy lepukkant városi pubban játszanak). Ám ekkor valaki becsapódik a nézőtérre, és rátámad Scottra. Miután Scott végzett a sráccal, kiderül, hogy ez Ramona egyik "Gonosz ex-e" volt, akik befolyásolni akarják az ő későbbé szerelmi életét. Sőt, mi több: 7 van belőlük. Tehát elindul a hajtóvadászat Ramona szívéért, miközben Scottra egyre több helyen támadnak rá a gonosz exek, egészen a főellenségig.
Nos, többet nem akarok lelőni a történetből, így is eleget elmondtam már, de lehet látni hogy az egész sztori egyszerűen teljesen indokolatlan. Ugyanakkor ennyitől még nem is nevezném a filmet ennyire hihetetlen jónak, ahogyan azt teszem.
Az egész filmet úgy kell elképzelni, mintha egy játéktermi verekedős játék lenne. Scott a legkülönfélébb módon agyabugyálja el az ellenfeleit, természetesen Bruce Leet megszégyenítő mozdulatokkal, de az egészben a legszebb, ahogyan ezt csinálják. Ahogy az első harc megjelenik, az a rezzenéstelen arc, ahogyan elkezd Scott harcolni az ellenféllel, mintha ez mindennapos lenne a világban, hogy két-három métereseket ugranak, és így tovább.
És most szeretnék kitérni arra, miért is neveztem ezt a filmet nem eredetinek. Akármennyire is gondolkozom, hogy valóban tényleg egy furcsa ember fejéből pattant-e ez ki, az egész beállítása, az egész történet vezetése, és az indokolatlanul ostobábbnál ostobább dolgok valahogy nem hagynak nem Japánra gondolni. Igen, van egy nagyon erős anime, tehát japán rajzfilmes beütése, mintha pár jelenetet egyenesen a Dragon Ballból emeltek volna át. De nem is a Dragon Ball az az anime ami miatt nem nevezném eredetinek a Scott Pilgrimet. Végülis valljuk be, a kettő még a hasonlóságok ellenére is két teljesen más műfaj. Az anime, amelyikről beszélek, és nem hagy nem rá gondolni a film, az az FLCL, a Furi Kuri, másnéven Fooly Cooly. A sztori majdhogynem ugyanaz, van egy átlagos srác, és egy rózsaszínhajú lány megjelenik robogón, és a srác az beleszeret, és hatalmas indokolatlan harcok következnek, és a kis átlagos nyomikából egy igazi hős lesz. De az egész beállítás, az egész hangulat, nekem a film nézése közben abszolút az FLCL volt az ami beugrott, akaratlanul.
A zene. Nos, ne számítsunk a film alatt unalmas aláfestő zenékre, a dum-dum-dum-doi-dum, zenékre, itt komoly zenék vannak, mivel legtöbbször a Sex-Bob-Ombs játszik (Scott bandjája), ha meg nem ők, akkor más nyugis zenék vannak, de elég belehallgatni a soundtrackjébe a filmnek, és megértitek miről beszélek. Kellemes Indie, kicsit Rockkos beütésű számok, érdemes csak úgy hallgatni is őket.
A képi világról fentebb írtam, rengeteg poén van elrejtve amit valószínűleg jobban fog értékelni az, aki szereti a számítógépes játékokat, vagy a játéktermi mindenféle verekedős és lövöldözős RPG-ket. Tehát onnantól kezdve, hogy a leölt ellenség aprókká változik, odáig hogy egy +1 LIFE jelenik meg a levegőben Scott mellett, minden van.
Összességében a film abszolút megnézendő, mindenkinek ajánlom, ez egy könnyed, nevetgélős film. Bár azoknak nem tudom ajánlani sajnos, akik nagyon nem értékelik az indokolatlan poénokat egy filmben, mert bizony van pár olyan jelenet ami már olyan hogy "mi az isten történik". Azért ha van kedvetek, egy letöltést mindenképp megér, nézzétek!
Pontszám: 9/10

2011. május 3., kedd

The Number 23

Bemutató: 2007. Február 23.
Műfaj: Thriller
Rendező: Joel Schumacher
Stúdió:
Kiadó: New Line Cinema
Hossz: 98 perc
__________________________
Rögeszmék. Olyan kicsiny dolgok esetleg véletlenek az életben, melyeknek túl nagy hűhót rendezünk. De lehet rögeszme egy szokás is. Valahol mindannyian kicsit rögeszmések vagyunk. Mindannyiunknak vannak idegesítő szokásai, melyekről nem bír leszokni. Valahol ez ez pszichológiai kábítószer.
A 2007-es film leginkább ezekkel a kérdésekkel foglalkozik. A történet egy erős thriller. Viszont semmiképp se horror, tehát nem kell majd undorító véres jelenetekre, és borzalmasabbnál borzalmasabb ijesztő jelenetekre gondolni, tehát a 23-as szám sokkal békésebb film, mint a Hetedik. Még a mondanivalóját se annyira nehéz átérezni, de leginkább mégiscsak ahhoz lehetne hasonlítani.
Filmünk elején egy viszonylag normális életet élő sintért, Walter Sparrow-t ismerhetjük meg, aki unalmasan tengeti mindennapjait a város utcáin, amikor egy kutyához riasztják, de az túljár az eszén, és megharapja a karját. Itt még nem is lenne baj, csak hogy a harapás miatt a feleségével megbeszélt találkozóról elkésik, ezért a felesége bemegy egy antikváriumba, és elkezd olvasgatni. Mire Walter odaér, Agatha, a felesége majdnem végigolvasta a könyvet, és meg is veszi Walternek. Bár a könyv elején lévő figyelmeztetés ellenére, hogy ha valaki bármilyen hasonlóságot vél felfedezni a könyv és a való élet között, annak tilos tovább forgatnia a könyvet, Walter egyre mélyebbre és mélyebbre ássa magát benne, minek következtében egyre és egyre több dolog kiderül, és egyre és egyre több dolgot vesz észre maga Walter is, maga körül a 23-as számot például. De nem akárhogy: mindent a 23-as számnak tulajdonít, és mindenben megtalálja. Mivel nem akarok semmit lelőni, így elsőre csak ennyit, de nagy titkok derülnek ki, mint a 23-as sátáni ereje, a 23-as számnak a gyilkolásra buzdító hajlama, és így tovább.
Én még emlékszem, anno. 2007-ben azért kaptam fel a fejem erre a filmre, mivel valóban nekem is 23 volt a kedvenc számom, és én 1992. 06. 23-adikán is születtem, hát biztos voltam benne hogy érdekes film lehet. Egészen más mint amire számítottam, én egy könnyed laza thrillernek gondoltam, vagy inkább "gondolatébresztő" filmnek, de ebben a filmben benne voltak a tipikus thriller jelenetek, és motívumok: csontváz, gyilkosság, börtön, szex, nagy konyhakések, és így tovább.
Nekem nagyon tetszettek a detektív jelenetek. Olyan Max Payne feelingem volt Jim Carrynek attól a kinézetétől, a hosszú, bokáig érő köpeny, és a hátrazselézett haj. Csak a napszemüveg hiányzott. De az egész hangulata is egy '80-as évek beli New York hangulatát adta vissza, ahogyan azt vissza adja a Max Payne is.
Amik aranyosak voltak az a sok 23-as számra visszavezethető esemény, amik az elején (is) megjelennek, de a film közben is rengeteget fogunk hallani, mint például hogy a baktérítő és a ráktérítő 23,5 szélességi fokban helyezkednek el, és ugyebár az 5 az 2 és 3 összege, és 2 elosztva 3-mal az 0,666 és 666 a sátán jelképe. Ilyen és ehhez hasonló levezetésekre lehet számítani.
A képi világ, mint mondtam, megfelelő, bár nincs benne semmilyen eszméletlen. Tetszett, de elviseltem volna még több ilyen Sin City szerű képsorokat, amik a detektíves jelentek alatt voltak.
A zenéről se lehet sok jót mondani. Kellemes muzsikák is vannak, de többnyire szokványos Thriller prüntyögés, még egy normális szaxofon szólót se lehet hallani, pedig nagyon villogtatják benne a szaxit, és Jim Carry is nagyon feszít vele a film közepe felé.
Összességében a film nem volt rossz. Bár nekem túl kevés volt benne az úgymond "thought-provoke" azaz a gondolatkeltés, és néha kicsit ferdítettek a valóságon hogy a 23 kijöjjön, de azért elég hátborzongató volt. Bár a hatást, amit akartak, nem érték el, mert leginkább csak a 23-as levezetéseknél egy félmosoly jelent meg az arcomon egy "Tényleg!" kíséretében, és nem volt hatalmas összerezzenés, hogy "AZTAMINDENIT NEKI!"...
Azért egyszer, ha van időtök nézzétek meg.
Pontszám: 6/10

2011. április 18., hétfő

Tangled - Aranyhaj

Bemutató: 2010. November 24.
Rendező: Nathan Greno
Műfaj: animációs kaland
Stúdió: Walt Disney Animation Studios
Kiadó: Walt Disney Pictures.
Hossz: 100 perc
________________________________

Így több mint egy hónap kihagyás után azt hiszem, illett már írnom valamicskét. Igaz, hogy az iskolában az utolsó hajrákat rúgjuk, de mégiscsak legutóbb Februárban írtam, ez van gyerekek, nincs idő filmet nézni, így hát filmnézés híján nincs is leírás egyről sem. No jó, lódítanék, ha azt mondanám, nem láttam egy filmet se az utóbbi 2 hónapban, de ha filmre volt is időm, hát ide írni már nem igazán.
Na de kezdjünk bele ebbe a csodaalkotásba, ha már sikerült annyi időt belepasszírozni a hetembe, hogy megnézzem ezt a számomra régen várt filmet.
Nos mit mondjak, így is úgy is, egy hajfétises srácnak, aki a lányokat hajhossz és szín alapján kategorizálja, ez a film maga volt a paradicsom. Jó, rendben, azért erre később visszatérek, mert nincs egészen így.
Úgy tűnik, a Disney újra önmagára talált, és elővette a régi jól ismert hercegnős kalandot, immáron 3D-ben természtesen, egy Bolt és egy Meet the Robinsons után. Igazából ez nem így van, mert 2009-ben kiadták a The Princess and the Frog című kevés sikert arató animációs filmet, ami ismét visszakanyarodott a jól ismert Disney "fogjunk egy mesét és hypoljuk fel" fogáshoz. De azt is érdmes, hogy a fenti animációs film előtt igazi hercegnős sztori leginkább csak a Mulan volt, az pedig már bőven a 10. évét ünnepli. És még azt sem nevezném nyugodt lelkiismerettel igazi hercegnős sztorinak. Ha jól olvastam valahol, Rapunzel pontosan a 10. hercegnő a Disney világában, bár erre nem mernék megesküdni.
De most már tényleg csapjunk bele a lecsóba. Tehát mint említettem, a Disney visszatért a jól bevált receptjéhez, avagy dolgozzunk át egy autentikus mesét úgy, hogy azt ma eladhatóvá tegyük, és bevonzzuk a tömeget a mozikba. Hát igen, erre szerintem mindannyian tudunk mondani egy-egy példát, hogy mennyire csúfos véget tudnak érni ezek a próbálkozások. Ott van például az Ariel, vagy az Alladin, esetleg ilyennek mondhatjuk a Herculest, és még sorolhatnánk. Rapunzel történetével se történt másként. A Disneyt vagy szeretni lehet, vagy gyűlölni, de érdekes módon a Disney egészen eddig a filmjéig meghazudtolta önmagát, és valami teljesen "anti-disney"set mutatott nekünk. Aki hiányolta a gyerekkori imádatát a hercegnők iránt, annak ezt a filmet találták ki! Aki ha már meglátja a sok rózsaszínt és Csipkerózsika vagy Hófehérke láttán hányinger fogja el, annak viszont egyértelműen nem ajánlom ezt a filmet.
Nem tudom mennyire vagytok járatosak Rapunzel történetével. Nem is tudom, hogy belekezdjek-e az eredeti Grimm Rapunzelbe, de lehet inkább kihagyom. Mindannyian voltunk már gyerekek, egyszer kellett hallanunk a mesét. A Disney kicsit felpimpelte a sztorit. Rapunzel varázs aranyhajat kapott, egy olyan haj, amely meggyógyítja a sebeket, megfiatalítja a véneket, és örök életet biztosít mindenkinek. Mindössze annyit kell tenni, hogy hozzá kell érni, és énekelni kell egy dalt. Igazából annyira zseniális a sztori, hogy jómagam el is hittem, hogy tényleg ez az eredeti sztori. Rapunzel persze itt a király és a királyné lánya, így azt is hozzá kell tenni, hogy őt elrabolják gyerekkorában, így kerül a boszorkányhoz. A boszorkány sajátjaként neveli fel a gyermeket, ám 18. életévére a lány túlnövi a tornyot (majdnem szó szerint), és világot akar látni. Persze a gonosz boszorkány nem engedi ki a világba, mert neki kell az örök élet, Rapunzel meg a király lánya, így szó se lehet semmiféle kirándulásról. Így a lány, látva mostohája dühét, megpróbálja elterelni a témát valós vágyairól, és elküldi otthonról 3 napra a vénasszonyt (aki a film jelentős részében igen fiatal!). Ekkor jön a képbe a mi másik hősünk Flynn Rider, az elvetemült gazfickó, aki éppen elrabolta az elveszett Rapunzel koronáját a királyi kastélyból és meglógott az őt üldöző őrök elől. A nagy menekülésben Flynn megtalálja Rapunzel tornyát, és meg is mássza azt, gondolván, hogy ez csak egy elveszett, lakatlan torony. Itt találkozik ő Rapunzellel, és kezdődik el a hatalmas kalandjuk, ami a boldog végkifejletig tart. Akit eddig is érdekelt a sztori, az úgyis megnézi, akit eddig se, az nem fogja. Ez a film sajnos ilyen, vagy tetszik első ránézésre vagy nem.
Mivel jellemezném? Nem győzöm elégszer mondani: Kőkemény Disney. Egy problémám volt, és ráadásul a főszereplővel: nekem annyira Barbie arcú lány lett Rapunzel, hogy néha már a Toy Story 3-ban éreztem magam, nem is az Aranyhajban. Biztos szerepet játszott benne a hosszú szőke haj, de még nekem is, aki aztán tényleg rajong a hosszú szőke hajért, még nekem is sok volt ez a Barbie stílus. Sajnos egy trailer erejéig volt szerencsém hallani a magyar szinkront, hát az csak még egy lapáttal rátesz a dologra, így aki mégis megnézni ezt az (egyébként jó) filmet, az mindenképp angolul tegye, az élmény miatt is. Flynn karaktere viszont annál jobb volt! Hihetetlen jó karakter volt, csak kicsit kidolgozatlannak éreztem az ő történetét főszereplő létére. Valahogy az egész film ki volt élezve Rapunzelre, kicsit túlságosan is, amikor hosszú és értékes perceket fecséreltek hogy századszorra is megértsük, hogy igen, Rapunzel a király és a királyné lánya. Ennek ellenére, a mellékszereplők hihetetlen jók voltak, az utolsó katonától át, az összes gazfickóig, mindenkinek rendben volt mindene, olyan igazi "világ" érzésem volt a filmtől.
Zenéről mit mondhatnék? Megint csak egyet: "Kőkemény Disney". Számítsunk bizony a hosszú éneklős jelenetekre hogy "Oly jó az életem, és ez így van jól" szintű daloktól, a "Elhagyott, elment, és soha többé vissza nem jön mááááár" nyávogásig. Tehát aki esetleg hiányolta a Boltból vagy a Meet the Robinsonsból a hosszú nyálas éneklős részeket (amitől engem kiskoromban kivert a hideg), akkor ugyancsak élvezni fogja ezt a filmet. De nekem még mindig kicsit erőltetett. Főleg az első szám, ami olyan Miley Cyrus szöveg, hogy már fáj, de ha nyomunk rá egy kis Autotune-t, akkor már elmenne Ke$hának is.
Hosszú lesz már ez a bejegyzés, úgytűnik be pótlom a két hónap lemaradást.
Mindenesetre, ez a film egy tipikus Disney hercegnős film, aki szereti őket, kötelező darab, aki gyűlöli őket, bele se nézzen, aki meg csak egy chilles délutánra, estére vágyik, és nincs jobb programja, az nyugodtan nézze meg, nem hal bele. De azért ennél a filmnél nem kell készíteni a zsebkendőt.
Pontszám: 7/10

2011. február 28., hétfő

127 hours - 127 óra

Bemutató: 2010. November 5.
Rendező: Danny Boyle
Műfaj: önéletrajzi kaland
Stúdió: Film4 Productions
Kiadó: Fox Searchlight Pictures
Hossz: 94 perc
__________________________

"Igaz történet alapján". Valamikor régen, a történet mesélés hajnalán ez egy bevett szokás volt. A népmesék végéről ismert "aki nem hiszi járjon utána" fordulat is tulajdonképpen ugyanez. Daniel Defoe a Robinson Crusoe regényét is azzal próbálta eladni, hogy valóságos történetként írta meg. Aztán a filmvilágban egy ideig még élt, ideig még kedvelt volt olyan filmet nézni, amely igaz történetet mesélt el. Csak aztán ez túl depresszív volt az embereknek, sokkal inkább hallgattak meséket sárkányokról, hősökről, aztán bűnözőkről, akik a világot akarják elpusztítani és így tovább. Úgy tűnik azonban, hogy mára ez a jó szokása az embereknek, hogy szívesen hallgatnak igaz történeten alapuló történeteket, kezd visszatérni. Legalábbis a 127 óra, az elejét leszámítva, konkrétan egy megtörtént eseményt mesél el.
Történetünk elején megismerhetjük Aron Ralstont, aki egy igazi fenegyerek. Mindig mozgásban van, ugyan mérnöki végzettsége van, de életét nem a munka tölti ki. Szerelme a Grand Canyon. Aron Ralston egy sziklamászó. Aron Ralston egy életvidám, őrült fenegyerek. A film elején ezt az örömteli embert láthatjuk, amint kikocsikázik a bizonyos Nagy Szakadékhoz Amerikában. Mivel egy bizonyos terepen túl már nem tud tovább kocsival menni, így biciklire száll, és nekivág a sivatagnak. Itt fut össze két arra járó, teljesen elveszett lánnyal, akik egy bizonyos helyet keresnek itt a Grand Canyonban, persze Aron Ralston úgy ismeri már ezt a helyet mint a tenyerét, így könnyen elvezeti az eltévedt lelkeket, a kívánt helyre. Bónuszként meg is lepi őket egy "természeti medencével", ahol sokat hülyéskedik a lányokkal, de végül mindenki megy a dolgára. Persze a lányok hála nélkül nem engedik el a segítőjüket, ezért meghívják a másnapi bulijukra. És Aron Ralston folytatja az útját a nagy sivatagban, míg végül le kell ereszkednie egy szakadékba. Ám a föld alatta megmozdul, és lezuhan pár métert, de ami a nagyobb probléma, hogy egy többszáz kilós kő is ráesik a kezére, és beékeli azt, hogy elmozdíthatatlanná válik mind a kő, és mind a keze. És elkezdődik a 127 óra. Egy olyan 127 óra, amelyen keresztül megismerkedhetünk az öniróniával, a halálfélelemmel, a végső feladással, és a feltámadással, a végtelen kitartással, és a "SOHA NEM ADOM FEL" életérzéssel. Ez a 127 óra taníthat bennünket, ha épp hajlandóak vagyunk elfogadni a tanítást.
A végső "megoldást" a filmben nem szeretném elárulni, mint ahogy egy "jó kritikus" teszi, ha filmajánlót ír. Nézzétek meg, tényleg. Ezt muszáj.
A film összességében nem nagyon fog sok meglepetést magában hordozni, mármint történet vezetésileg. Szerintem a film elején tudjuk már, amikor beszorul, hogy miként fog kiszabadulni a végén, és hogy miken fog keresztülmenni, azalatt, amíg bent van.
De mégis összhatásban, ahogy a film lehatol a retinánkon át, és beleissza magát egyszerre az agyunkba, hogy másra sem tudunk figyelni az alatta a 94 perc alatt, és a szívünkbe, hogy a végén remegünk egyszerre a megkönnyebbüléstől és az örömtől, és a borzongástól.
Igazából a legmegdöbbentőbb, hogy ahogy néztem a filmet, annál jobban azonosultam a filmbéli Aronnal, és éreztem mindent, amit ő, a szomjúságot, az éhséget, a fájdalmat, az elfogadás fájdalmát, a végső visszaemlékezést, és az előretekintést egy olyan köddel hogy "mi lett volna ha..." A film elég nehéz témákat feszeget, de mivel hogy igaz történet, elmehetne dokumentumfilmnek is. A valódi Aron Ralston egyébként azt mondta a filmre, hogy az elejét leszámítva, tökéletes feldolgozás, szörnyű volt végignéznie, mert tényleg újra ott érezte magát.
Egy dolgot mégis kiemelnék a filmből, amit "lelövök" nektek most, de bennem az úgy ékelődött be, hogy azóta nyomasztja a lelkem. Méghozzá ez a "kő". Ralston egy ponton túl úgy érzi, hogy már a születésétől fogva ez a kő rá várt, egészen addig a pillanatig, hogy ő rálépett, és a súlya lenyomta a követ a helyéről. Ez a kő az ő karmája, ez a kő az ő sorsa. Úgy gondolom, hogy ezen a részen nagyon érdemes elgondolkozni. Vajon mindenkinek van saját köve? Mindenkire vár egy "kő"?
A film bőven 2010-es, bár hazai mozikban csak most jelenik meg, és én azt mondom, ne sajnáljátok a pénzt, menjetek el. Végre nem kell ezt a filmet is 3D-ben végigszenvednünk, hanem ez a film úgy köt le minket, hogy nem a képi világon ámulunk és bámulunk, mint ahogy azt tettük az Avatarnál, hanem végig egy szereplőt nézünk, nagyjából egy kamera állásból sokáig. Mégis, nem bírjuk levenni a képernyőről a szemünket, ha csak nem az elborzadás miatt.
James Franco hihetetlen teljesítményt nyújtott a filmben. Rendkívül jól játszott mindent, és mivel hogy ő körülbelül az egyetlen szereplője a filmnek, ezáltal még jobb színészi teljesítményt nyújtott. Én a filmnek simán osztottam volna egy Oscart, ha nem kettőt, de úgy tűnik mások nem voltak ezen a véleményen. Szóval Franco előtt le a kalappal, hihetetlen teljesítmény!
Még meg kell említenem a film zenéjét. Két szó: Hihetetlen. Jó. A.R. Rahman keze munkáját dicséri a mű, hihetetlen élmény volt. Szerintem önmagában egy albumnak is elmenne a filmzene, és azért az ilyen ritka. Még a sokat emlegetett How to Train your Dragon filmzenéjét is túlszárnyalta, merem állítani. Ez pedig nálam nagy szó!
Összességében a film kötelező darab, mind azoknak, akik szeretik a elgondolkozós drámákat, mind azoknak, akik csak épp egy mozi környékén vannak a haverokkal, és beülnének egy jó filmnek. Bár igaz, ilyen "délutáni szieszta" filmnek nem épp ajánlott, mivel ahhoz kicsit kemény elsőre lenyelni, de hiszem azt, hogy a film nem csak engem kötött le ennyire. Mindenkinek ajánlom, nézzétek, hihetetlen jó, és commenteljetek!
Pontszám: 9/10

Ghostbusters - Szellemirtók

Bemutató: 1984. június 8.
Rendező: Ivan Reitman
Műfaj: sci-fi vígjáték
Stúdió:
Kiadó: Columbia Pictures
Hossz: 104 perc
_____________________________

Ki ne ismerné a bal oldali ábrát? Ki ne hallott volna gyerekkorában a szellemirtókról, és a fiatalabb generációban melyikőnk ne nézte volna szombatonként és vasárnaponként a szörnyeket porszívócsővel elfogó overallos figurákat? És természetesen, mindannyian felismerjük ezer szám közül is a betétdalát - hát persze, ezek a szellemirtók! De kevesen tudják, hogy honnan, és mikortól is ered ez az egész szellemirtók legenda és őrület, és azt sem tudják sokan, mi volt előbb: a rajzfilm vagy a film? Esetleg egy játék? Talán képregény?
Az egész szellemirtók őrület, egészen az legendás Orwell évhez nyúl vissza, 1984-be. Dan Aykroyd, egyszer csak, hódolva a paranormális jelenségek iránti rajongásának, fogta magát és megírta a Szellemirtók alapját: parapszihológia, paranormális jelenségek és természetesen a technológia, amellyel valóban befoghatóvá és tárolhatóvá válik a híres neves ektoplazma, vagyis a "szellemtest" (akkoriban nagy népszerűségnek örvendett ez az elmélet, gondoljunk csak Casperre, a szellemfiúra.) Egy szó mint száz, a forgatókönyv ki is jött, és még 84-ben leforgatták a filmet, és júniusra már a mozikban is volt.
A történet egy Peter Venkman névre hallgató parapszihológussal kezdődik, aki egy kísérletet próbál bemutatni egy fiún és egy lányon, ám az egész kísérlet inkább egy nőcsábász rossz húzásába fullad, és a fiú alany be is sokkol, és faképnél hagyja az egyetemi professzort. Már épp amikor valami alakulna a szerencsétlen lány és Venkman között, berobban a szobába a professzor egyik társa, Ray Stantz, hogy azonnal induljanak, a New York-i könyvtárban igazi, soha nem látott szellemet észleltek. Mire odaérnek, Egon Spengler is a helyszínen van, aki a harmadik társuk az egyetemen, aki a paranormális jelenségek megfigyelésével és bizonyításával foglakozik. Rövidesen rá is találnak a szellemre, de természetesen halálra rémülnek tőle (haha.) és jó messze futnak. Ha ez nem elég veszteség, hogy a szellemek professzorai képtelenek voltak szembenézni egy kopogó szellemmel, még az egyetemről is kirúgják őket, azzal az indokkal, hogy semmit nem tettek le az asztalra, ami tény és való, cserébe rengeteg pénzt felhasználtak, hogy Egon mindenféle készüléket összeszereljen. Ám Egon épp ekkor jön rá arra, hogyan is lehetne elfogni a szellemeket, és tárolni őket, (esetleg meg is semmisíteni)! Csakhogy pénz híján, aligha tudja ezeket a készülékeket elkészíteni. Így hát Ray eladja a szülei házát, amit ráhagytak, és abból a rengeteg pénzből megalakulnak A SZELLEMIRTÓK. Ruhát vesznek, kocsit vesznek és nem legutolsó sorban, megveszik a mindenki által jól ismert szellemirtó főhadiszállást is (ami egyébként a New York-i tűzoltóság egy régi épülete). Elkezdődik a reklám, mindenfelé szellemirtók vannak a tévében, így hát Dana fel is keresi a "céget" azzal, hogy az ő hűtőszekrényében egy "Zuul" nevű kutyadémon lakozik. Peter természetesen azonnal kap az alkalmon hogy bejusson egy nő lakásába, így hazakíséri Danát, hogy jobban szemügyre vegye ezt a "Zuul" figurát. Ám amikor Peter nyitja ki a hűtőt, nyoma sincs semmilyen szellemnek, csak rengeteg junk-foodnak. Hát akkor hová tűnt a kutyadémon?
Többet nem akarok elmondani a történetből, mivel mégiscsak egy kultfilm ez, kötelező látni, aki meg látta, ennyiből már rég visszajött az egész film lényege.
A film önmagában, nekem kicsit a semmiből kapott, elejét nem egészen jól kidolgozottnak tűnt. Valamiért nekem nem igazán volt eleje a dolognak, és ahogy pénzhez jutottak, az is elég gyatra megoldás volt. Természetesen a film összhatásába nem rondított bele, és természetesen, azt tudni kell, hogy mégis csak 27 éves filmről van szó, tehát a mai filmekhez kár is lenne hasonlítani.
Ez a technikai megoldásokban is nagyon szépen látszik. Egyszóval, olyan a képi világ, mintha ma a filmet bedobták volna egy online mozgókép szerkesztőbe, és a megfelelő helyekre az első effektet ráhúzták volna. A mai szemmel nevetséges, és megmosolyogtató, mintsem a kívánt hatást elérő, de tény, hogyha 27 évvel ezelőtt néznénk a filmet, tetszetősen hatna. Ugyanolyan érzés, mintha megnéznénk a Star Wars eredeti trilógiát, és aztán az új trilógiát, természetesen a régit sokkal aranyosabbnak és viccesebbnek gondolnánk, mint az újat, amiben azt se tudjuk hova kapjuk a fejünket, annyi felé robbanás és csatazaj.
Ám az oldszkúl mivolta a filmnek egy dologban tényleg az utókornak hagyott: a zenéje. A Ghostbusters Theme Song-ot mindenki ismeri, mindenki szereti, a szövegét is mindenki tudja, a dallamát is. Ez is 1984-ből származik, pontosan.
Még érdekesség, hogy a film operatőri munkáját egy magyarnak köszönhetjük, Kovács Lászlónak.
A film egyébként a maga idejében hatalmas durranás volt. A mai napig '84 egyik legjobb filmjeként tartják számon, így értehető, hogy rá 5 évre jött is a folytatás, ami viszont csúfos bukással végződött. Egy tipikus csak a pénz miatt készített 2. rész volt. Hosszú időkig "csak" a mesesorozatokkal (ahol szintén a második igencsak erőltetettre sikeredett), és képregénnyel kellett beérnünk, ám valami történt 2009-ben. Elkészítették A szellemirtók konzoljátékot, ami hihetetlenül sikeres fogadtatásban részesült. Imádták a kritikusok, és talán ez is közrejátszott abban, hogy 2010-ben bejelentették a Szellemirtók 3. részét, amely 2012-re várható. Kíváncsian várjuk!
Összességében a film inkább egy kult-film mai szemmel, mintsem egy műalkotás, de aki nem látta, mindenképpen nézze meg egyszer, de azt se mondom, hogy olyan mint mondjuk a Star Wars eredeti trilógia, hogy azonnal szégyellje el magát az ember, ha nem látta, és AZONNAL nézze meg.
Pontszám: 7/10

2011. február 25., péntek

Megamind - Megaagy

Bemutató: 2010. november 5.
Rendező: Tom McGrath
Műfaj: Animációs akció (szuperhősös)
Stúdió: Dreamworks Animation
Kiadó: Paramount Pictures
Hossz: 96 perc
___________________________________

Úgy tűnik, a világ nem képes megunni a szuperhősöket. A mai napig imádjuk Batmant, Supermant, Aquamant, Wonderwomant és így tovább. Egy ideig természetesen, mindig is a "jók" szemszögéből láttuk a dolgokat, tehát az alap szuperhősös séma, vegyünk egy hőst, hihetetlen képességekkel felfegyverkezve, és adjunk hozzá egy szupergonoszt, aki uralni akarja a világot, majd csináljunk látványos harcokat, és kész is a világsikerű képregényünk. Természetesen a szupergonosz nem halhat meg, mert egy igazi hős nem öli meg még a legádázabb ellenségeit sem, csupán börtönbe helyezi azt.
Ebből az idillből indul a Dreamworks legújabb munkája, a Megamind is. Illetve, még egy picit előbbről. Főszereplőnk Megamind, aki nem más, mint egy pusztuló bolygóról kimenekített humanoid, kék bőrrel megáldva, és hatalmas fejjel, és a fejhez társuló hihetetlen magas IQ-val. Ám a szomszédos bolygóról is egy alanyt megmenekítettek, aki nem más, mint Megamind ádáz ellensége, Metroman! És elkezdődik Metroman és Megamind ádáz küzdelme, már az űrben is, és valahogy Metromannek minden összejön. Míg Megamind egy börtön udvarára csapódik, addig Metroman valami újgazdag család kúriájába. Így láthatjuk is a szép ellentétet jó és rossz között. Később, ahogy cseperednek fel a kicsik, iskolába kerülnek. Itt Megamind újra összefut ádáz ellenfelével, Metromannel, és újra elkezdődik a rivalizálás. Természetesen a hős mindenben győzedelmeskedik, és Megamind csak azt éri el, hogy mindenki gyűlöli őt, kivéve Minion, az ő halacskája, akit még születésénél kapott szüleitől. A sok negatív megerősítéstől Megamind kilátástalan helyzetbe kerül. Ám ekkor rájön a megoldásra: szupergonosz lesz, míg Metroman a hős! Így el is kezdődik a legádázabb küzdelem Megamind és Metroman között, ami valaha előfordult az emberiség történelmében!
Metromanről azt kell tudni, hogy konkrétan, egy Supermanből áll az "ember". Repül, köpönyege van, S betű helyett M van a overallján, lézert lő a szeméből, jóképű, izmos, hősies, és a riporternővel kavar. Persze sérthetetlen, és így tovább.
Megamind addig a legfőbb gonosz lesz. Rombolja a várost, és minden alkalommal elrabolja az elbűvölő Roxanne Ritchit, a riporternőt, akiről mindenki úgy gondolja, hogy halálosan szerelmes Metromanbe. Metroman mindig vissza is szerzi a bájos hölgyeményt, és a világ boldog, és ünnepli Metromant.
Eddig azt mondanánk, mi érdekes van ebben a filmben? Ezért nem nézem meg! Ám felvet egy érdekes kérdést a film. Mi van, ha egyszer a szupergonosz nyer? És meghal a szuperhős? Onnantól mi értelme van szupergonosznak lenni? Mi értelme van a gonoszságnak, ha nincs jó? Valóban jó kérdés. Kivetítve nagyobb dolgokra, egészen elgondolkodtató. És ekkor mondja nekem bárki is, hogy ezek a filmet gyerekeknek készültek!
Tehát az alapszituáció ez, és ebből bontakozik ki a film. Többet nem akarok elárulni, mert akinek tetszett ez alapján, egyenesen IMÁDNI fogja, aki pedig még kételkedik, az is nézze meg, mert az is rányomja a "lájk"-ot.
A film képi világa megfelel a 2010-es követelményeknek, bár nem mondanám még mindig, hogy jobb lett, vagy legalább olyan jó lett, mint a How to Train your Dragon. Valahogy abban a filmben a Dreamworks nagyon eltalált mindent. A 3D verzióhoz sajnos nem volt szerencsém, mert nagyon rég nem voltam moziban, pedig el kéne mennem, tudom jól. De nem tudom elviselni a szinkront, semminél.
Zeneileg a filmet csupán egy név jellemzi: Hans Zimmer. Haladó filmrajongóknál ez a név önmagában garancia, aki nem ismerné ezt a nevet, először szégyellje magát, aztán keressen rá, és lássa meg milyen filmeknek készítette el a zenéit ez az ember (Karib tenger kalózai, Batman, rendkívül sok animációs film).
Elemezgetni a filmet, és a végkimenetelét majd kommentben, ha valakit érdekel, vagy látta, és akar rajta filózgatni, mert ezen bizony lehet!
Összességében rendkívül jó film, büszkén vállalhatja ezt a Dreamworks, és alig várjuk már a Kung-fu Panda 2-t, és a Csizmás Kandúrt. (Bizony, AZ a Csizmás Kandúr, Shrek nagy barátja.) Mindenkinek ajánlom, bár tény hogy nem egy Pixar film, nem kell a zsebkendőt készíteni. Meg voltam elégedve a filmmel, bár sajnos nagy elvárásokkal indultam neki, és majdnem nem érte el azt, amit vártam, meg annyira vártam már, hogy a legtöbb fordulat előttem nem volt titok, és így pár jelenet nem volt olyan élvezetes. De aki még nem is hallott róla, mindenképp nézze meg!
Pontszám: 8/10

2011. február 22., kedd

The Truman Show

Bemutató: 1998. Június 5.
Rendező: Peter Weir
Műfaj: vígjáték-dráma
Stúdió:
Kiadó: Paramount Pictures
Hossz: 103 perc
__________________________

Egészen véletlenül akadtam bele ebbe a filmbe, ráadásul az iskolán keresztül, majdhogynem "kötelező" szinten, de álmodni se mertem róla hogy ekkora durranás lesz az e délutáni film. És hogy én erről eddig miért nem hallottam?!
Az embereket régóta foglalkoztatja a gondolata annak, milyen lehet úgy élni, hogy közben amit igazságnak és valóságnak hiszel és érzel, valójában egy nagy gépezet, egy nagy rendszer. Ugyebár legklasszikusabb példa erre természetesen a Mátrix-trilógia, amiben amellett, hogy egy világklasszist sikerült készíteniük a Watchowski fivéreknek, talán egy világot ejtettek gondolkozóba '99-ben.
Na most ugorjunk egy évet előre. Egészen pontosan a jelenünktől 13 évet, ahol még nem ismerték a "valóságshow" fogalmát világ szinten, hiszen éppenséggel az ezredfordulón robbant be az a fajta "szórakoztató média" a köztudatba. Hiszen a film pontosan egy ilyen valóságshow-n alapul. A Truman Show.
Főszereplőnk Truman Burbank, egy férfi, aki biztosításokat köt, és éli az életét, egy eldugott szigeten a feleségével, gyereket terveznek, mindenki kedves és jó, szó szerint tökéletes az élete. Nincs is igazán semmi érdekfeszítő ebben. Természetesen nem ilyen egyszerű a szituáció. Truman csupán egy valóságshow sztárja. Egy ember, aki mit sem sejt arról, hogy minden egyes ember, aki körülveszi őt, csupán színész, és mindenkinek az állig gombolt ingében ott van a kandikamera, ami az ő életének minden egyes mozzanatát veszi. 24 órán át egy nap. A felesége, az állítólagos apja, anyja, főnöke, legjobb barátja, mind színész, olyan emberek, akik semmi érzelmet nem mutatnak valójában Truman iránt, és minden egyes szó, amit kiejtenek, a Rendezőnek a szavai, aki a fülükbe súgja azt. A sziget ahol él, nem más, mint egy hatalmas épület, ami csúcstechnológiával van felszerkesztve, de ezt meglátjátok majd, ha megnézitek a filmet. Nem akarok elárulni minden részletet.
A történés ott kezdődik, amikor Truman véletlenek és rendezői hibák során elkezd rájönni az átverésre. Kiderül, régebben is voltak jelek, de nem vette észre.
A film érdekes témákat feszeget. Egyfelől azt a (mára már ) tényt, hogy az embereket tényleg oda lehet kötni a televízióhoz a valóságshow-kal. Minden emberben benne van a kíváncsiság. És már alapvető emberi tulajdonság az is, hogy mások magánszférájába belekotorásszunk, vagy ha nem is valójában, tettel, de legalább figyelemmel kövessük, ismerjük minden kis titkát. (A Facebook elterjedésének az oka is hasonló lehet, de erről majd egyszer a másik blogomon.) És talán '98-ban még nem is sejtették, de manapság nem egy olyan ismerősöm van, aki minden szombaton oda van szögezve a TV elé, mert éppen valamelyik valóságshow megy, és látni kell, ki fog kiesni, látni kell az ordítozást, a kiakadást, és így tovább. Mert ez vonzz bennünket.
De ugyanakkor egy erős bibliai szál is megtalálható a filmben. Hiszen ott van a Rendező, aki mint Isten, a semmiből teremtett egy egész világot, egy olyan világot, amiből talán lehetetlen kitörni, legalábbis nem muszáj: megteremtette a Paradicsomot. Az a világ szép és jó. Nincs szegénység, nincs erőszak, mindenki integet és mosolyog. Jó ott élni. Majd beletett egy embert születésétől fogva, és átitatta az egészet a saját felügyeletével, és ha nem is minden döntését, de legtöbbet befolyásolta. Így képzeljük el Istent is, nemde? Aki jelen van életünkben, és hatással van ránk, reakcióba lép velünk, akarva akaratlan. Ámde, ahogy Isten is Ádámmal a paradicsomban, a Rendező is hibázott. Megtehette volna hogy nem hagyja Ádámnak a Tudást elérhetővé tenni, ahogy az Örök életet nem is hagyta, de hibázott, nem tette. Így van ez a filmben is. Ha talán kicsit jobban odafigyelt volna a Rendező, akkor Truman nem oda jut, ahova jutott. Nem szeretném a legvégét a filmnek elmondani, mert azok tényleg olyan pillanatok, hogy képes ott már magával ragadni az embert, és kezünket tördelve izgulunk, hogy mik lesznek a befejező motívumok. Talán kommentben, ha valaki reagál.
A film önmagában zseniális ötlet volt, ez bizony valóban akár egy klasszikus is lehetne, ami sajnos nem vált hollywoodi sikertörténetté, talán éppen a nehezen megemészthető üzenete miatt. Hiszen művészfilmnek művészfilm az egyszer biztos.
A film szereplőgárdájáról annyit, hogy Jim Carry játssza a főszereplőt, épp ezért elsőre én is meghökkentem, hogy egy ilyen drámában, hogy kerül a képbe ez a bohó ember, de teljesen jól bevált, le a kalappal előtte. Nekem nagyon tetszett, bár azért Carry valóban jobb, hogy visszatért a vígjáték műfajához, hiszen a Minden6óban és az Igenemberben viszontláthattuk azt az embert, akit még a Maszkban és az Ace Venturában megszeretünk.
Zenéje nem túl kiemelkedő, de visszaadja a régi showműsoroknak a hangulatát, tehát abszolút belefér. Egyébként Burkhard Dallwitz és Phillip Glass munkája.
A film maga kiemelkedő értékelést kapott, még a "legdurvább" kritikusoknál is, 95%-os átlaggal.
Nekem nagyon tetszett a film, mindenképp kötelező darab!
Pontszám: 9/10