The Truman Show

Bemutató: 1998. Június 5.
Rendező: Peter Weir
Műfaj: vígjáték-dráma
Stúdió:
Kiadó: Paramount Pictures
Hossz: 103 perc
__________________________

Egészen véletlenül akadtam bele ebbe a filmbe, ráadásul az iskolán keresztül, majdhogynem "kötelező" szinten, de álmodni se mertem róla hogy ekkora durranás lesz az e délutáni film. És hogy én erről eddig miért nem hallottam?!
Az embereket régóta foglalkoztatja a gondolata annak, milyen lehet úgy élni, hogy közben amit igazságnak és valóságnak hiszel és érzel, valójában egy nagy gépezet, egy nagy rendszer. Ugyebár legklasszikusabb példa erre természetesen a Mátrix-trilógia, amiben amellett, hogy egy világklasszist sikerült készíteniük a Watchowski fivéreknek, talán egy világot ejtettek gondolkozóba '99-ben.
Na most ugorjunk egy évet előre. Egészen pontosan a jelenünktől 13 évet, ahol még nem ismerték a "valóságshow" fogalmát világ szinten, hiszen éppenséggel az ezredfordulón robbant be az a fajta "szórakoztató média" a köztudatba. Hiszen a film pontosan egy ilyen valóságshow-n alapul. A Truman Show.
Főszereplőnk Truman Burbank, egy férfi, aki biztosításokat köt, és éli az életét, egy eldugott szigeten a feleségével, gyereket terveznek, mindenki kedves és jó, szó szerint tökéletes az élete. Nincs is igazán semmi érdekfeszítő ebben. Természetesen nem ilyen egyszerű a szituáció. Truman csupán egy valóságshow sztárja. Egy ember, aki mit sem sejt arról, hogy minden egyes ember, aki körülveszi őt, csupán színész, és mindenkinek az állig gombolt ingében ott van a kandikamera, ami az ő életének minden egyes mozzanatát veszi. 24 órán át egy nap. A felesége, az állítólagos apja, anyja, főnöke, legjobb barátja, mind színész, olyan emberek, akik semmi érzelmet nem mutatnak valójában Truman iránt, és minden egyes szó, amit kiejtenek, a Rendezőnek a szavai, aki a fülükbe súgja azt. A sziget ahol él, nem más, mint egy hatalmas épület, ami csúcstechnológiával van felszerkesztve, de ezt meglátjátok majd, ha megnézitek a filmet. Nem akarok elárulni minden részletet.
A történés ott kezdődik, amikor Truman véletlenek és rendezői hibák során elkezd rájönni az átverésre. Kiderül, régebben is voltak jelek, de nem vette észre.
A film érdekes témákat feszeget. Egyfelől azt a (mára már ) tényt, hogy az embereket tényleg oda lehet kötni a televízióhoz a valóságshow-kal. Minden emberben benne van a kíváncsiság. És már alapvető emberi tulajdonság az is, hogy mások magánszférájába belekotorásszunk, vagy ha nem is valójában, tettel, de legalább figyelemmel kövessük, ismerjük minden kis titkát. (A Facebook elterjedésének az oka is hasonló lehet, de erről majd egyszer a másik blogomon.) És talán '98-ban még nem is sejtették, de manapság nem egy olyan ismerősöm van, aki minden szombaton oda van szögezve a TV elé, mert éppen valamelyik valóságshow megy, és látni kell, ki fog kiesni, látni kell az ordítozást, a kiakadást, és így tovább. Mert ez vonzz bennünket.
De ugyanakkor egy erős bibliai szál is megtalálható a filmben. Hiszen ott van a Rendező, aki mint Isten, a semmiből teremtett egy egész világot, egy olyan világot, amiből talán lehetetlen kitörni, legalábbis nem muszáj: megteremtette a Paradicsomot. Az a világ szép és jó. Nincs szegénység, nincs erőszak, mindenki integet és mosolyog. Jó ott élni. Majd beletett egy embert születésétől fogva, és átitatta az egészet a saját felügyeletével, és ha nem is minden döntését, de legtöbbet befolyásolta. Így képzeljük el Istent is, nemde? Aki jelen van életünkben, és hatással van ránk, reakcióba lép velünk, akarva akaratlan. Ámde, ahogy Isten is Ádámmal a paradicsomban, a Rendező is hibázott. Megtehette volna hogy nem hagyja Ádámnak a Tudást elérhetővé tenni, ahogy az Örök életet nem is hagyta, de hibázott, nem tette. Így van ez a filmben is. Ha talán kicsit jobban odafigyelt volna a Rendező, akkor Truman nem oda jut, ahova jutott. Nem szeretném a legvégét a filmnek elmondani, mert azok tényleg olyan pillanatok, hogy képes ott már magával ragadni az embert, és kezünket tördelve izgulunk, hogy mik lesznek a befejező motívumok. Talán kommentben, ha valaki reagál.
A film önmagában zseniális ötlet volt, ez bizony valóban akár egy klasszikus is lehetne, ami sajnos nem vált hollywoodi sikertörténetté, talán éppen a nehezen megemészthető üzenete miatt. Hiszen művészfilmnek művészfilm az egyszer biztos.
A film szereplőgárdájáról annyit, hogy Jim Carry játssza a főszereplőt, épp ezért elsőre én is meghökkentem, hogy egy ilyen drámában, hogy kerül a képbe ez a bohó ember, de teljesen jól bevált, le a kalappal előtte. Nekem nagyon tetszett, bár azért Carry valóban jobb, hogy visszatért a vígjáték műfajához, hiszen a Minden6óban és az Igenemberben viszontláthattuk azt az embert, akit még a Maszkban és az Ace Venturában megszeretünk.
Zenéje nem túl kiemelkedő, de visszaadja a régi showműsoroknak a hangulatát, tehát abszolút belefér. Egyébként Burkhard Dallwitz és Phillip Glass munkája.
A film maga kiemelkedő értékelést kapott, még a "legdurvább" kritikusoknál is, 95%-os átlaggal.
Nekem nagyon tetszett a film, mindenképp kötelező darab!
Pontszám: 9/10