Bemutató: 2010. November 5.Rendező: Danny Boyle
Műfaj: önéletrajzi kaland
Stúdió: Film4 Productions
Kiadó: Fox Searchlight Pictures
Hossz: 94 perc
__________________________
"Igaz történet alapján". Valamikor régen, a történet mesélés hajnalán ez egy bevett szokás volt. A népmesék végéről ismert "aki nem hiszi járjon utána" fordulat is tulajdonképpen ugyanez. Daniel Defoe a Robinson Crusoe regényét is azzal próbálta eladni, hogy valóságos történetként írta meg. Aztán a filmvilágban egy ideig még élt, ideig még kedvelt volt olyan filmet nézni, amely igaz történetet mesélt el. Csak aztán ez túl depresszív volt az embereknek, sokkal inkább hallgattak meséket sárkányokról, hősökről, aztán bűnözőkről, akik a világot akarják elpusztítani és így tovább. Úgy tűnik azonban, hogy mára ez a jó szokása az embereknek, hogy szívesen hallgatnak igaz történeten alapuló történeteket, kezd visszatérni. Legalábbis a 127 óra, az elejét leszámítva, konkrétan egy megtörtént eseményt mesél el.
Történetünk elején megismerhetjük Aron Ralstont, aki egy igazi fenegyerek. Mindig mozgásban van, ugyan mérnöki végzettsége van, de életét nem a munka tölti ki. Szerelme a Grand Canyon. Aron Ralston egy sziklamászó. Aron Ralston egy életvidám, őrült fenegyerek. A film elején ezt az örömteli embert láthatjuk, amint kikocsikázik a bizonyos Nagy Szakadékhoz Amerikában. Mivel egy bizonyos terepen túl már nem tud tovább kocsival menni, így biciklire száll, és nekivág a sivatagnak. Itt fut össze két arra járó, teljesen elveszett lánnyal, akik egy bizonyos helyet keresnek itt a Grand Canyonban, persze Aron Ralston úgy ismeri már ezt a helyet mint a tenyerét, így könnyen elvezeti az eltévedt lelkeket, a kívánt helyre. Bónuszként meg is lepi őket egy "természeti medencével", ahol sokat hülyéskedik a lányokkal, de végül mindenki megy a dolgára. Persze a lányok hála nélkül nem engedik el a segítőjüket, ezért meghívják a másnapi bulijukra. És Aron Ralston folytatja az útját a nagy sivatagban, míg végül le kell ereszkednie egy szakadékba. Ám a föld alatta megmozdul, és lezuhan pár métert, de ami a nagyobb probléma, hogy egy többszáz kilós kő is ráesik a kezére, és beékeli azt, hogy elmozdíthatatlanná válik mind a kő, és mind a keze. És elkezdődik a 127 óra. Egy olyan 127 óra, amelyen keresztül megismerkedhetünk az öniróniával, a halálfélelemmel, a végső feladással, és a feltámadással, a végtelen kitartással, és a "SOHA NEM ADOM FEL" életérzéssel. Ez a 127 óra taníthat bennünket, ha épp hajlandóak vagyunk elfogadni a tanítást.
A végső "megoldást" a filmben nem szeretném elárulni, mint ahogy egy "jó kritikus" teszi, ha filmajánlót ír. Nézzétek meg, tényleg. Ezt muszáj.
A film összességében nem nagyon fog sok meglepetést magában hordozni, mármint történet vezetésileg. Szerintem a film elején tudjuk már, amikor beszorul, hogy miként fog kiszabadulni a végén, és hogy miken fog keresztülmenni, azalatt, amíg bent van.
De mégis összhatásban, ahogy a film lehatol a retinánkon át, és beleissza magát egyszerre az agyunkba, hogy másra sem tudunk figyelni az alatta a 94 perc alatt, és a szívünkbe, hogy a végén remegünk egyszerre a megkönnyebbüléstől és az örömtől, és a borzongástól.
Igazából a legmegdöbbentőbb, hogy ahogy néztem a filmet, annál jobban azonosultam a filmbéli Aronnal, és éreztem mindent, amit ő, a szomjúságot, az éhséget, a fájdalmat, az elfogadás fájdalmát, a végső visszaemlékezést, és az előretekintést egy olyan köddel hogy "mi lett volna ha..." A film elég nehéz témákat feszeget, de mivel hogy igaz történet, elmehetne dokumentumfilmnek is. A valódi Aron Ralston egyébként azt mondta a filmre, hogy az elejét leszámítva, tökéletes feldolgozás, szörnyű volt végignéznie, mert tényleg újra ott érezte magát.
Egy dolgot mégis kiemelnék a filmből, amit "lelövök" nektek most, de bennem az úgy ékelődött be, hogy azóta nyomasztja a lelkem. Méghozzá ez a "kő". Ralston egy ponton túl úgy érzi, hogy már a születésétől fogva ez a kő rá várt, egészen addig a pillanatig, hogy ő rálépett, és a súlya lenyomta a követ a helyéről. Ez a kő az ő karmája, ez a kő az ő sorsa. Úgy gondolom, hogy ezen a részen nagyon érdemes elgondolkozni. Vajon mindenkinek van saját köve? Mindenkire vár egy "kő"?
A film bőven 2010-es, bár hazai mozikban csak most jelenik meg, és én azt mondom, ne sajnáljátok a pénzt, menjetek el. Végre nem kell ezt a filmet is 3D-ben végigszenvednünk, hanem ez a film úgy köt le minket, hogy nem a képi világon ámulunk és bámulunk, mint ahogy azt tettük az Avatarnál, hanem végig egy szereplőt nézünk, nagyjából egy kamera állásból sokáig. Mégis, nem bírjuk levenni a képernyőről a szemünket, ha csak nem az elborzadás miatt.
James Franco hihetetlen teljesítményt nyújtott a filmben. Rendkívül jól játszott mindent, és mivel hogy ő körülbelül az egyetlen szereplője a filmnek, ezáltal még jobb színészi teljesítményt nyújtott. Én a filmnek simán osztottam volna egy Oscart, ha nem kettőt, de úgy tűnik mások nem voltak ezen a véleményen. Szóval Franco előtt le a kalappal, hihetetlen teljesítmény!
Még meg kell említenem a film zenéjét. Két szó: Hihetetlen. Jó. A.R. Rahman keze munkáját dicséri a mű, hihetetlen élmény volt. Szerintem önmagában egy albumnak is elmenne a filmzene, és azért az ilyen ritka. Még a sokat emlegetett How to Train your Dragon filmzenéjét is túlszárnyalta, merem állítani. Ez pedig nálam nagy szó!
Összességében a film kötelező darab, mind azoknak, akik szeretik a elgondolkozós drámákat, mind azoknak, akik csak épp egy mozi környékén vannak a haverokkal, és beülnének egy jó filmnek. Bár igaz, ilyen "délutáni szieszta" filmnek nem épp ajánlott, mivel ahhoz kicsit kemény elsőre lenyelni, de hiszem azt, hogy a film nem csak engem kötött le ennyire. Mindenkinek ajánlom, nézzétek, hihetetlen jó, és commenteljetek!
Pontszám: 9/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése