The Adventures of Tintin

Bemutató: 2011. október 23.
Műfaj: animációs kaland
Rendező: Steven Spielberg
Stúdió: Amblin Entertainment
Kiadó: Paramount Pictures
Hossz: 107 perc
___________________________

Tintin. Magyarországon talán egész ismeretlen figurának mondható, nem igazán tört be hozzánk a Tintin sorozat, sőt, mondhatni, kevés képregény rajongó van, aki ismerné a fiatal újságíró kalandjait. A szuperhős képregényeken kívül a Garfield, Kázmér és Huba, Snoopy kaptak nagyobb figyelmet, igaz, talán azért is, mert a 3-4 képkockás vicceik pont benyomoríthatóak egy újság végére. Tintinnel ezt nem lehet megcsinálni. Tintint leginkább egy Rejtő Jenő regényei alapján készült képregényhez tudom hasonlítani. Nem rövid, nem egy perc elolvasni, de humora és kedvessége elragadó. Érthető hát, hogy ráfért már a népre egy Tintin mozifilm. 2011-ben egy világ várta a filmet, de sajnos kicsit csattant a vége. Nem kapott akkora hype-ot sehol, mint kellett volna, és csak azok kevesek hallottak róla, akik komolyabban foglalkoznak a filmiparral. Végülis egy olyan ipar mágnás rendezte, mint Steven Spielberg. Spielberg neve pedig összefonódik Hollywood rendezőinek legnagyobb csillagával.
A történet rögtön belecsap a lecsóba: megismerjük Tintint, a fiatal újságírót, és hű kutyáját Snowyt, akik épp a zsibvásáron mászkálnak, mikor Tintin beleszeret egy maketthajóba, amire azonban több ember igényt tartott. Meg is veszi, ám innentől kezdve nem hagyja nyugodni a dolog, hiszen feltúrják a lakását érte, sőt, egy embert megölnek a küszöbén. És innentől kezdve a film pörög megállíthatatlanul az utolsó képkockáig. Nem akarok sokat elárulni, mert az egész filmre jellemző, hogy olyan éles fordulatokat vesz mindig, hogy csak kapkodtam a fejem, hogy miként kerültek ilyen helyzetbe a szereplők, miközben az előbb még valami teljesen más galibában voltak.
A film egy legértékelhetőbb tulajdonsága, hogy a karakterei maximálisan szerethetők. Tintin maga az eszéért, a zsenialitásáért, ahogy minden helyzetben van egy terve, emellett azért, ahogy elszántan harcol a tudásért, és minden figyelme az ügy megoldására irányul. A kapitány, aki folyamatosan részeg, ugyanígy szerethető, szelebudiságáért, humoráért, és ahogyan mindig véletlenül keresztbe tesz Tintinnek, aki persze nem is tud rá haragudni. Snowy, a kutyus, aki nélkül Tintin sokszor az életét vesztette volna, aki legalább olyan intelligenciával rendelkezik mint gazdája, de még az iker rendőrpár is, akik ugyan nem főszereplők, de mindig mosolyt csalnak az ember arcára. Olyanok voltak, mint az Alice csodaországbanból a két iker törpe.
A film másik erős tulajdonsága a humora, és ahogy az orrunknál fogva vezet minket az érzelmeinken keresztül. Az egy dolog, hogy végigkacagjuk a filmet jóízűen, de közben megfeszül minden arcizmunk, amikor Tintint majdnem feldarabolja egy repülő propellere, vagy egyszerűen élvezzük az újkori kalózsztorit, ami az egész filmen átível. Zseniális, ahogy pont mindenből elegendő van, mintha még a történetbe is bele tudtak volna tenni egy aranymetszést, olyan természetes, mégis izgalmas, gyönyörködik benne az ember.
És hát meg kell említeni a grafikát. Oké hogy animációs film, de sokszor azt hittem, hogy élőszereplőket látok, annyira élethű volt. Ez mondjuk így 2011-ben elvárható egy animációs filmtől, főleg a 2007-es Beowulf után, amit moziban láttam, és nekem körülbelül fél órába telt, míg leesett, hogy animációs filmről van szó. De még így is, ahogy játszik egyszerre azzal, hogy teljesen élethű, és néhol komolyan elhinné az ember hogy élőszereplős, mégis teljesen kitágul a világ az animáció miatt. Zseniális.
Zeneileg teljesen korrekt a film, élvezhető, izgalmas, sőt, egyenesen szuper. A szinkron hangok meg annál is jobbak. Teljesen elhittem hogy valahol a '20-as '30-as évek Angliájában indul a sztori, majd átutazunk Észak-Afrikába és így tovább. Egy animációs filmnél talán a legfontosabbnak mondható a szinkron, mivel ez lehet életet az egészbe. Ezért is van akkora sikerük a japán animációs rajzfilmeknek, amikben a szinkronszínészt "seiyuu"-nak hívják, ami annyit tesz japánul "élethang". Ott ezt évekig gyakorolják, hogyan kell úgy előadni egy szerepet, hogy a rajz külön személyiséget, és életet kapjon az ember hangja által.
Összességében miért jó film a Tintin? Mert egy könnyed, de izgalmas, és rendkívül humoros esti film lehet, az egész családnak, vagy egyedül, akár 30-40, de 10-15 évesen is. Mert új, mert nem mindennapi. Nem egy rendes megszokott hollywoody forgatókönyv alapján készült, hanem annál több ez. Nincs rá jobb szó, mint hogy nem mindennapi.
Aki teheti, nézze meg, minél hamarabb, mindenkinek sok sok szeretettel ajánlom! Nézzétek!
Pontszám: 9/10

Alice in Wonderland

Bemutató: 2010. március 3.
Rendező: Tim Burton
Műfaj: fantasy-kaland
Stúdió: Roth Films
Kiadó: Walt Disney Pictures
Hossz: 108 perc
____________________________

Sosem állt közel hozzám ez a mese. Valahogy mindig idegenkedtem tőle, ugyanúgy, ahogy idegenkedtem a Hupikék törpikéktől, a Hófehérkétől, és a nagy klasszikus gyerekmeséktől. Így történt, hogy az első Alice feldolgozás, amit láttam, az ez a film volt, így egy lépéssel le vagyok maradva, hiszen nincs viszonyítási alapom, amit viszont a film is sugall, hogy elengedhetetlen. A nagy klasszikus Alice csodaországbant látni kell.
De nem is szaporítom itt a szót tovább a bevezetőben, csapjunk a lecsóba.

A történetről gondolom nem kell mesélnem, de azért vázlatosan. Adott egy angol leányzó, valahol a 18-19. században, aki eladósorba kerül, így a neki kiválasztott férfiú édesanyja tart nekik (tudtán kívül), egy eljegyzési partit. Persze a lány nem az az átlagos, mint akárki a korabeliekből, sőt, egyenesen egy csodabogár. Egyetlen egy álma van, amibe vigyorgó macskák szerepelnek, meg kék hernyók és egyéb csuda dolgok. Nem csak az álmokban furcsa, a valóságban is, például nem vesz fűzőt, vagy harisnyát, ami akkoriban kötelező volt a lányoknak. Na de végül, a szerencsés (vagy szerencsétlen) legény megkéri Alice kezét, aki egy percet kér, és elfut egy fehér nyuszi után, majd mikor látja hogy bebújt egy nyúlüregbe, benéz utána. Ám meglepő módon, kicsit ügyetlenül ebbe a gödörbe beleesik, és elkezdődik Alice utazása a Csodaországban.
Mivel is lehetne kezdeni? Annyi minden van a filmben, annyi zseniális, hogy nem tudom mit emeljek ki először. Talán a "Tim Burtoniséget". Aki már látott Burton filmeket, az tudja, ismeri ezt a szürreális, élénk színekkel festett világot, ahol bármi megtörténhet, ám mégis ott van benne valami nyomasztó, valami olyan, ami miatt azt mondanánk, hogy "igen, ez nagyon menő, de köszönöm, nem költöznék ide". Elég csak mondjuk a klasszikussá vált Nightmare Before Christmas Jack Skullyjára gondolni, vagy amihez leginkább lehetne a filmet hasoníltani, a Charlie and the Cholcolate Factory-ra. Ha valaki látta ezeket a filmeket, az pontosan tudja, miről beszélek, ha meg nem, akkor én írhatnék itt még oldalakat, akkor sem értené meg. Ezt látni kell, érzeni, szagolni, ízlelni, magunkba fogadni, hogy aztán különböző módon, és különböző ideig rágdossuk, majd tetszés szerint megváljunk tőle.
De ha már Tim Burton, az ő kedvenc színészét ebbe a filmbe is meghívta, aki nem más, mint az ezer és egy arcú Jhonny Depp. Róla is pont ugyanazt el lehet mondani, mint Burtonről: egyedi, utánozhatatlan, és látni kell. Ha Depp megjelenik a színpadon, vagy ez esetben a vásznon, akkor tudjuk, igen, ilyen nincs még egy, ez ő. Van egy stílusa, amibe ugyan minden szerepet beleolvaszt, de mégis önmaga marad. Véleményem szerint ez hiányzik még a hollywoodi színészek többségéből is, hogy ha felvesz egy szerepet, akkor megmarad önmaga. A legtöbben ilyenkor elvesznek, és teljesen átadják magukat a szerepnek, nem a saját fejükkel gondolkoznak, nem a saját szavaikat mondják, nem úgy cselekednek mint azt ők tennék. Johnny Depp ebben más. Sajnos azonban őt is utolérte a végzete, ami a legjobb színészekkel megtörténik, Johnny teljesen összeolvadt Jack Sparrow kapitánnyal, mindenki rögtön rá és a kalózkodásra asszociál Depp neve hallatán. Ez van akkor, ha egy szerepet túl jól játszik egy ember, illetve ha a film túl nagy kasszasiker lesz. Így van ez rengeteg sorozattal is, amikor a kedvenc szereplőink valódi neveit nem is ismerjük, és ha meglátjuk, csak a sorozatbéli neveken szólítjuk. De így van ez pl. Daniel Radcliff féle karakterekkel, akik 10 éven át egy szerepet játszottak, sosem lesz ő más mint Harry Potter.
Ami számomra nagyon furcsa volt a filmben, hogy még egy kis jóindulattal se tudom azt mondani rá, hogy gyerek film. Én még lehet a 12 éves gyerekemnek se mutatnám meg a filmet. Tehát amikor a hüvelyk méretű Alice halott, félig oszlásnak indult, a várat elválasztó víz tetején lebegő fejeken ugrál át, vagy a folyamatosan füstölő kék hernyós jelenetek, még nekem is néha gyomorforgató látvány volt, de az biztos, hogy nem egy 8-10 éves gyereknek való látvány. Ez pont olyan, mint a Kis Hableány története se gyerekeknek való, vagy a Cinderella története sem (ahogy a végén Cinderella testvérei levágnak a lábfejeikből, hogy beférjen a lábuk a cipőbe), valószínüleg az eredeti Alice csodaországban sem, és talán a könyvhöz maradt hű(ebb) a film. Bár az igaz, nem tudom, hiszen nincs viszonyítási alapom.
A karakterek egyébként mind bájosak, elvesztette a Disney-féle bárgyúságát és bugyutaságát, a szájbarágós gyerekeknek célzott beszédmódját, Hatter egyenesen zseniális, de az összes többi szereplőre is elmondató ez kivéve egyedül... Alicera. Igen, szerintem Alice karaktere lett a legrosszabb az összes közül, nem tudtam eldönteni, hogy most nagyon belevaló csaj, vagy kis félénk kislány, mert néhol ilyen, néhol olyan volt, emellett ez az egy karakter a Disney rajzfilmben szerintem jobb, tisztább volt. De lehet, hogy nem. 
Na, ez mind szép és jó, de azért van egy pár hibája a filmnek. Például a sok érzelem és látvány mellé, a történetet kicsit háttérbe szorulónak éreztem. Például az nyitott kérdés maradt, hogy Alice miért volt ennyire jelentős Csodaországban, és miért ismerte mindenki azon kívül, hogy 6-7 éves korában járt már ott egyszer, és megismerte a karakterek jelentős részét. De, hogy ez miért jelentette azt, hogy miért Alice szerepel az orákulum tekercsén, kérdéses. Ilyen, és ehhez hasonló kis hibák miatt mondom azt, hogy meg kellett volna kicsit kapaszkodni a történetbe is, és arra picit több időt áldozni (hisz így is a film még rövidnek is mondható- bár gyerekfilmnek egyértelműen hosszú).
Zeneileg is abszolút jellemző rá ez a kicsit homályos, majd egyre tisztuló kép, de nagyon jól rásimul a képre, nem szárnyalja túl azt, de nem is üt el tőle monotonitásával. De nem hallgatnám csak úgy, brahiból.
Összességében, érdemes leülni, kivenni a tékából vagy megvenni a dvd-t, letölteni ugyebár semmiképp (he-he), mert egy könnyed esti kalandnak megfelelő, és kicsit fel is idézi a gyerekkorunkat, amikor ezeket habzsoltuk agyba főbe (már aki szerette). Én még azt is meg merem kockáztatni egy többször is nézhető. Talán. Nézzétek!
Pontszám: 7/10

Thor

Bemutató: 2011. április 28.
Műfaj: szuperhős-fantasy-akció
Rendező: Kenneth Branagh
Stúdió: Marvel Studios
Kiadó: Universal Pictures
Hossz: 115 perc
___________________________

A viking és úgy eleve ez a germán mondakörből aztán lehet dolgozni. A rengeteg isten, a kalandos életük, a különböző életfelfogásuk, mondhatni, hogy míg a görög istenvilág inkább egy szappanoperára hasonlít, a germán sokkal inkább egy sci-fi. Jégóriások, 7 különböző világ, féreglyukak... Azt mondják, jó alapanyagból jó művet lehet készíteni. Ez a Thor film esetében, nagyon igaz. Nem mondom, hogy ez lett a legjobb Marvel film, de azért nem is egy Z kategóriás mozi. Úgy esti pihinek pont jó, át lehet izgulni, vajon mi lesz a vége, de azért mindnyájan sejtjük már az elején, hova fogunk kilyukadni.
A történet egy valódi germán legendával kezdődik, a jégóriások küzdelmét az istenekkel, akik miután visszaszorították őket a saját világukba, elfoglalják méltó helyüket Asgard kapuin belül. Megismerjük a hős Odint és (a filmben) két gyermekét, Thort és Lokit. Mindezek után ugrunk pár évtizedet (vagy századot, ezeknél az isteneknél már sosem tudni), egészen Thor királlyá koronázásáig, amikor is jégóriások törnek be Asgardba, ami Thort felettébb feldühíti, és eltökéli, hogy barátaival elmegy a jégóriások birodalmába és móresre tanítja őket. Ez nem igazán tetszik Odinnak, de Thor kicselezve őt, akkor is elmegy, és egészen a halál szélére sodorja önmagát és barátait is. Büntetésül az atyaisten azt rója ki rá, hogy elvesztve minden isteni erejét, a földre száműzi Thort, hogy boldoguljon. Eközben persze Asgardban Loki, az örök bajkeverő tervet forral arra, hogyan szerezhetné meg a trónt...
Szerintem Thor karakterét jól eltalálták, bár az elején kicsit mitugrász, de életvidám és energiadús, olyan fiatalos, igazságot hozni akaró személy. De ez nem csak Thorra igaz, például Loki is nagyon érthető egyéniség lett, a "bajkeverő" jelző abszolút illik rá, ami ugyebár neki védjegye.
Sajnos viszont nekem a film túlságosan egysíkú. Ez inkább kicsit éreztem felvezetőnek az Avengersre, itt már látszik nagyon hogy készültek, és túlságosan elmentek ebbe az irányba, olyan érzésem volt tőle, mintha egyszerre forgatták volna ezt és az Avengerst, és a Thort alakító színész egyszer itt, egyszer ott játszott. Tehát itt nem tudták annyira csak a saját sztorit kiemelni, mint mondjuk a Captain America-nál sikerült.
Persze a Hulk bejegyzésben taglalt Marvel univerzum itt is nagyon játszik, van ebben minden, Ironman utalás, Hulk utalás, Avengers utalás, sőt, még vendégszerepel benne Hawkeye az új filmből, mint a S.H.I.E.L.D. tagja.
Zenéről ugyanazt tudom mondani, mint az összes többi Marvel filmnél: nem maradt meg, úgy hozzá simult  a képhez, nem figyeltem fel rá, és nem is hallgatnám csak úgy önmagába. Ez nem feltétlenül baj, de azért vannak olyan filmek, ahol a soundtrack egyszerűen csodálatos, és még az utcán sétálva is szívesen hallgatja az ember (The Three Musketeers, How to Train your Dragon).
Igazából az a problémám hogy nem lehet sokat írni erről a filmről, akit érdekel, az megnézi, akit nem érdekel az ilyesmi, annak nem is ajánlom, annyira azért nem jó. A képi világa egyedül, ami nagyon szépen meglett csinálva, az Asgard-i jelenetek egyszerűen gyönyörűek, a jégóriások birodalma megint túl sötét lett (ez valahogy védjegye a Marvel filmeknek, hogy az első harcok azok mindig korom sötétben vannak, és alig látni valamit a harcból, csak a szikrákat, meg a tüzet), a földi jelenetek pedig unalmasak (mivel az egész mexikóban egy bazi nagy sivatag közepén van).
Összeségében szódával elmegy, aki szereti a szuperhősös világmegmentős filmeket, az nézze, a többiek pedig ha épp nincs semmi jobb dolguk, tegyenek vele egy próbát, higgyétek el, ez még mindig jobb, mint ha Az utolsó léghajlító filmet néznétek. Sziasztok.
Pontszám: 7/10

The Incredible Hulk

Bemutató: 2008. Június 12.
Műfaj: szuperhős-akció
Rendező: Louis Leterrier
Stúdió: Universal Pictures
Kiadó: Marvel Studios
Hossz: 112 perc
______________________

Jubileumi 50. bejegyzés a blogon, és úgy érzem, sikerült úgy időzítenem, hogy egy méltó film kapja ezt a megtisztelő helyet. Rólam alapvetően tudni, hogy oda meg vissza vagyok a szuperhősös filmekért, legyen az Watchmen, DC, vagy Marvel, nekem teljesen mindegy, csak a világ megmentése legyen a cél, és sok menő képesség legyen. De most kicsit, ha már ilyen jubileumi hangulatban vagyunk, térjünk ki a szuperhősös filmek múltjára, hátha ki tudom belőle hozni a mostani gondolataim.
Tehát a "szuperhősös", mint műfaj, mindenki tudja, hogy az '40-es és '50-es évek környékén kezdett el felemelkedni, és körülbelül ekkor is élte aranykorát a műfaj. Ez valahol érthető, hisz az emberek ekkoriban igencsak el voltak keseredve, így két világháború után, ami akárhogy is, de minden államot lestrapált, lélekben is és gazdaságilag is, ezért arra jöttek rá az eszes képregényrajzolók, hogy bizony, az emberek akarva-akaratlan, szívesen belekapaszkodnak most egy olyan karakterbe, aki kiemelkedik közülük, és szuper erejével elnáspángolja a gonoszakat, és igazságot hoz a Földre. És ím, megszületett Superman. Minden idők legismertebb és leginkább rajongott szuperhőse után már gyártósorban jöttek a hősök, eleinte DC oldalról, később Marvelről. És hogy-hogynem, megszületett Hulk karaktere is. Na de ennyi kitérőt a képregények világáról, amúgy se vagyok benne valami túl jártas, így inkább áttérek magára a bemutatandó filmre.
A film első 3-4 perce, ami alatt a fél stáblista lemegy, megismerjük az előtörténetet, vagyis, hogy hogyan lett egy balul sikerült kísérlet hatására Bruce Bannerből egy nagy és zöld monstrum, hogyan vált ki a társadalomból, emellett megismerhetjük Betty Rosst is, aki szerelmese volt Brucenak, de amikor a kísérlet volt, az átalakult szörny persze megsebesítette a lányt, így őt se láthatta soha többé.
Mikor bekapcsolódunk a történetbe, talán néhány évvel a történtek után, Bruce épp Brazília egy szegényebb városában tengeti életét, mint gyári munkás, és igyekszik rájönni a kulcsára a saját "betegségének", emellett álnével levelezik egy bizonyos Mr. Blueval, aki próbál neki segíteni ebben.
Persze eközben az Amerikai Hadsereg sem tétlen, hiszen nekik feladatuk hogy bemérjék Bruce helyzetét, és elfogják, majd a cél is egyértelművé válik: kiszedni belőle ezt a képességet, majd sokszorosítani, és ilyen lényekből összeállítani egy új hadsereget.
Ennyi lényegében elég a történetből, most úgyis terjengeni fogok, mert hű. Mert muszáj. És baromi sok mindenre ki fogok most térni a filmből, tehát nézzétek, még most, bár igyekszem nem szét spoilerezni ezt a bejegyzést.
Iszonyúan tetszett a filmben, és ezt el lehet mondani eleve az összes Marvel filmre, hogy egy baromi nagy univerzum az egész, és mindenhol vannak kapcsolatok. Az egész Hulk kitalálását, ezt visszavezetik az Amerika kapitány történetére, ahogy ott is a második világháború alatt egy szuperkatonát akartak létrehozni, és Hulk is egy ilyen akart lenni, csak nem volt eléggé kidolgozva az anyag. Arról nem is beszélve, hogy a film elején céloznak rá, a film végén pedig meg is jelenik a Marvel szupersztárja, Ironman, illetve Tony Stark. Emellett arról nem is beszélve, hogy már 2008-ban céloztak rá, hogy készül a manapság megjelent Avengers (Bosszúállók magyarosan), majd erre kitértek 2010-ben az Iron Man 2-ben, majd 2011-ben a Captain America-ban is. Ez szerintem zseniális, ritka az ilyen, például jó lett volna ha már a Green Lantern (Zöldlámpás)-ban már céloznak a várható Justice Leaguere (Igazság Ligája), vagy majd esetleg az idén megjelenő Batman film végén megjelenhetne Superman esetleg, tehát hiányolom ezt a DC univerzumból, ezt az összefüggőséget.
Na most miért tetszett nekem ez a film ennyire. Talán most nem látszik még, hogy mennyire rajongok is én most ezért a filmért, de közben de. Nem jellemző emberre, hogy egy szuperhősös dirr-durr akciófilmen elkezd pityeregni, de bizony én ezt vállalom, valóban megsirattam pár jelenetet. Iszonyat erősen jellemezve van a filmben az a fajta elkeseredett düh, ami talán mindannyiunkban benne van, és amit Hulk az egész film alatt érez, az a fajta nem értés, hogy miért bántják őt, amikor ő nem akar senkinek sem rosszat, igazából ő nem is akar itt lenni, és így tovább. Emellett egy kicsit King Kong érzésem volt, amikor a hatalmas szörnyetek megvédi a gyönge nőt a golyók elől, és a robbanásoktól, de mégis, iszonyú hatásosan megjelenítették a filmben ezt az ambivalens karaktert, ezt a Szépség és a Szörnyetek érzést, ahogy ez a csúnya monstrum beleszeret ebbe a lányba, és meg akarja védeni minden áron. Kicsit engem a Going Postal gólemjére emlékeztetett, "Your safety is my concern".
Emellett, hogy ilyen szentimentális érzéseket is tud kelteni a film, mint kiderült, van benne humor is, bár nem sok, de épp elegendő, hogy párszor megmosolyogtasson.
Viszont epikus jelenetekből akad, nem kevés, a fent említett hölgyemény megvédése, de a végső nagy harc, mind iszonyú jóra meg lett csinálva. Viszont az, hogy a magyarok a "Hulk Smash"-t "Hulk zöldököl" vagy "Hulk zöld ököl"-re fordították, akármelyik is, mindkettő borzalmas, és inkább felcsattansz, hogy hogy a fenébe lehet így elrontani egy iszonyú epikus megszólalást, mint nevetnél, hogy haha, öldököl és zöld, tehát zöldököl.
Még meg kell említenem két jelenetet, ami nagyon megragadott. Az egyik a végső harc kimenetele, ahogy szerintem nagyon fontos, hogy Hulk nem öli meg az ellenfelét, pedig a film végig ambivalensen egy örjöngő esztelen lénynek mutatja be, akinek az érzelmei irányítják mindenét. Nagyon szépen fel van vezetve a majdnem-utolsó jelenet, ahogy Bruce egyre inkább megtanulja kordában tartani Hulkot, ahogy egyre inkább azonosul a kettő, és hát a legutolsó jelenet ennek végül is a beteljesülése. Zseniális.
A zene, hát, "meh". Nincs benne semmi különös, akár lehetne a Captain America zenéje is, vagy a Supermané, nem lett valami maradandó alkotás. Nem is mondanék erről többet.
A színészek viszont, hát merőben hozzájárultak ahhoz, hogy ez a film zseniális legyen. Edward Norton már önmagában egy hatalmas név (Fight Club), és borzalmasan sajnálom, hogy nem ő szerepel az Avengersben mint Hulk. Szerintem ez egy hatalmas baklövés a Marveltől. Liv Tyler, róla annyit mondanék, hogy mikor a Gyűrűk Ura második része kijött, én szerelmes voltam abba a nőbe, de amellett hogy 10-es a lány, még nagyon jó színésznő is. De nem tudom felfogni, hogy hogyan nem öregszik. Biztos boszorkány.
Na, most már írtam egy kis novellát, befejezem az írásom, így hajnali fél négy környékén, annyit tudok összegezni, hogy megajánlanám ennek a filmnek a "Legjobb szuperhősös film" díjat részemről, illetve azért a Batman trilógia ér még fel ezzel, (abból is csak a második azért...). Persze, az összes többi is baromi jó (kivéve az X-men sorozatot, attól kiráz a hideg valamiért), de eddig ez fogott meg a leginkább. Iszonyú jó lett. Köszönöm! Nézzétek!
Pontszám: 9.5/10