Wreck-It Ralph

Bemutató: 2012. október 29.
Rendező: Rich Moore
Műfaj: animációs-kaland
Stúdió: Walt Disney Animation Studios
Kiadó: Walt Disney Pictures
Hossz: 120 perc
___________________________

A Disney szó hallatán valahogy minden korombelinek összerándul a gyomra. Nem véletlen, mindannyiunknak rögtön az éneklő állatkák, törpék, és hercegnőcskék jutnak eszébe, semmi olyan, ami érdekelheti a '90-es években felnőtt fiatalokat.   Amikor tavaly nyáron hallottam először a Wreck-It Ralphról, egyszerre szorult görcsbe a gyomrom, és voltam nagyon boldog.  Igen, végre belátta a filmipar, hogy nem elnyomni kell a játékipart, hanem bevonni, szerepeltetni a filmvásznon, persze anélkül, hogy bárminek reklámfilmet állítsanak. A '90-es évek gyermekei számára az élet része volt a videojáték, kinek milyen formában, de jelen volt. Szerettük. Imádtuk. Csak azért keltünk fel reggel, hogy hazarohanva az iskolából, táskánkat lecsapva a szobánkba beülhessünk a kis szürke, fekete, fehér dobozkánk mellé, különböző játékokat pakolva bele, és egészen addig nyomkodjuk az irányítót, amíg egyik szülőnk nem ordította el a hangját velünk, hogy most már aztán mars aludni. Nem mintha nem lett volna közösségépítő szerepe is. Másnap az iskolában lelkesen meséltük egymásnak, hogy ki milyen szintet hogy oldott meg, kinek 1 élete maradt, és úgy győzte le a "stage boss"-t, ki épp egy új bónusz pályát fedezett fel, valaki pedig kijátszott egy végtelenül nehéz játékot. Aztán néha napján, nagyon ritkán persze, de elcsavarogtunk csapatostul a közeli játékterembe, és FIFÁztunk, TEKKENeztünk, lövöldöztünk játékpuskákkal a képernyőre, de a kedvencünk örökké a jól bevált platform játékok voltak, ami minden kaja és zsebpénzünket elnyelte (azt a kemény 500 forintot, amit hetente kaptunk szüleinktől). De nem ezért mentünk le. Ahogy nem is azért játszottunk, mert akkora hatalmas élmény lett volna (hiszen a 8-bites világban hol beszélhetnünk még a játékok szépségéről, ha őszinték vagyunk?), hanem mert volt egy varázsa a játékteremnek. Ahogy teljesen beleéltük magunkat, ahogy elugrottunk, ha a képernyőn felénk lőttek, ahogy leugrottunk a játékmotorokról, ha ütköztünk, és ahogy fogunk összeszorítva, hunyorogtunk az éles kanyaroknál egy-egy autós játékban. Ahogy biztattak bennünket a barátaink, mikor eljutottunk a főellenséghez. Ez volt a játékok aranykora.
Ezért hozott akkora lázba engem a Wreck-it Ralph. Tudtam, ha minden jól sül el, akkor visszakalauzol engem a gyerekkoromba, akkor pontosan azt a világot mutatja be, ami olyan rég volt már. Ez a legnagyobb erőssége a filmnek, és ez is a legnagyobb gyengéje. Félő volt, hogy a fiatalabb nézők, akik akarva-akaratlan meg vannak célozva a Disney által, már nem fogják értékelni a sok utalást, és nem fogják átérezi az egésznek a "feelingjét", az életérzést, amit a film sugall.
A film elején megismerjük Ralphot, aki egy nagyon régi játéktermi játék főellensége, ahol a célja, hogy szétromboljon egy épületet, amit majd a főhősnek (Fix-It Felix) meg kell javítania. És amint Felix feljutott az épület tetejére, a lakók fogják Ralphot és ledobják a felhőkarcolóról, egyenesen a sárba. Nem túl jó meló, igaz? Minden egyes nap törni zúzni, ledobódni hatalmas épületekről, és utálva lenni mindenki által. Így érthető, hogy az amúgy nagyon jószívű Ralphnak egy nap elege lesz, és úgy dönt, hogy megszeretteti magát a játékbeni társaival. Miután csúfosan elküldik, mondván, ha szerez egy medált (amit a játék végén a főhős kap), talán megengedik hogy a házban lakjon egy szemétdomb helyett, és nem fogják mindenhonnan kiközösíteni. Így hát nincs más választása, elindul játékvilágokat látni, hogy szerezzen magának egy medált. Aztán egyik játékból a másikba keveredik, különböző kalandokat átélve.
Többet nem is szeretnék magáról a történetről mondani. Leszögezném, szerintem iszonyú szívfacsaró a történet, nagyon kitalált a világ, még ha vannak is problémái, amire kitérek lentebb. A mondani valója pedig egészen zseniális, egy Disney filmhez képest. Persze, lerágott csont már a "fogadd el önmagad", "szeresd ami vagy", és hasonló közhelyeket filmvászonra vinni, de úgy érzem, hogy ebben egy hangyányit, de több van. A film híres mondata, ("Rossz vagyok, és ez jó. Sosem leszek jó, de ez egyáltalán nem rossz. Senki más nem lennék szívesebben, mint saját magam") hihetetlenül feltárja a jó-rossz jelzők értelmetlenségét, majd a film később erősen (és szerintem erősebben mint eddig bármelyik hasonló kaliberű film) sugall valami féle Jin-Jang bölcseletet, hogy minden jóba kell valami rossz, az építést rombolni kell, hogy építeni lehessen, de a rosszban is ott lakozik a jó, valamiféle élet körforgása ez. Ami igazán megdöbbentő, hogy még mindig egy hivatalosan Disney filmről beszélünk! Ilyen bölcsességeket utoljára Pixar filmben láttam, igaz, hogy ma már a Disney azt is megvásárolta.
Azonban ha már a Pixart megemlítettem, a film több szegmense nagyon erősen hajazott régebbi Pixar filmekre. Rögtön ott van a kezdőjelenetben, amikor a játéktermi gépek karakterei mikor bezárt a terem, életre kelnek, önálló életet élnek, de mire újra nyit a terem, mindenkinek a helyén kell lennie, mosolyognia kell, és hagyni magukat "játszatni". Nem ismerős ez valahonnan? De igen, ez a Toy Story, egy az egyben, átemelve egy videojáték szintre. Nem mondom hogy rossz ötlet, sőt, nagyon is jó, meg csak az elején tűnik fel, mert nem sokszor kerülünk ki a "való világba", hogy ez megzavarjon bennünket, mint a Toy Storyban nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy még véletlenül se lássák meg az emberek, hogy a játékok élnek.
A másik ilyen pedig a Cars (Verdák), a Sugar Rushos jelenetekben. Nem mondom, hogy ugyanaz, vagy egyértelmű lenne a koppintás, de néha azért olyan érzése támad az embernek, hogy mindjárt feltűnik a kanyarban Lightning McQueen.
És a zene. Az a zene. Nincs rá szó, ahogy keverik a 8-bit muzsikát (ami lehet csak nekünk "oldschool" gamereknek muzsika) a mai stílusokkal, lehengerlő. Arról már nem is beszélve, hogy minden zenét nagyon jól eltaláltak, nagyon illenek a képsorokhoz, más zenével talán nem is lenne annyira jó. És ami hab a tortán: Skrillex egy Disney mesében. Igen, jól olvastátok. SKRILLEX zene van a mesében (Bug Hunt), ami önmagában is teljesen megállná a helyét, nemhogy filmzeneként. Ez mutatja azt, hogy a Disney rájött, hogy lépnie kell a korral, nem lehet mostmár mindig visszanyúlni a 100 éves mesékhez mint a Rapunzel, vagy a Békakirályfi (nem mondom, mindkettő filmet imádtam, szó se róla), kell haladni, minden korosztályt kielégíteni. Good move Disney! Ha ezt így folytatják, még az is lehet hogy nem fogom mind a húsz körmömet lerágni izgalmamban, nehogy elrontsák a Star Wars új trilógiáját. De ha a cikk után nincs kedved megnézni a filmet, hallgass bele a zenéjébe! Ha utána se jött meg, akkor lehet nem is neked való.
Összességében a film nagyon pozitív csalódás, minden félelmem és fent tartásom elűzte. Kezdek teljesen megbízni a Disney Animationsben. Mindenképp társaságban ajánlom, de egyedül is nézhető, ugyanúgy élvezni így is úgy is, garantálom, hogy ez nem háttérfilm, ha ezt nézitek, mindenképp filmezni akarjatok, különben nem éri meg! Konkrétan akárkit szívesen ajánlok a nézéséhez, barátnőt, barátot, hugit, nővért, bátyót, öcsét, aput, anyut, kutyát, mindenki megtalálja benne a magának valót. Fogyasztani mellé sssziiigorúan popcornt! Én azt mondom, ha telik rá, adjatok ki pénzt érte, de ismét felhívnám a figyelmet, hogy SZIGGORÚAN eredeti nyelven tessék nézni (ismét csak a borzalmas szinkronkönyvet tudom felhozni okának, nem tudom mi van a mai fordítókkal, tisztára mintha be lennének vodkázva mindennap... Rontó Ralf? Most komolyan?). Nem tudok a végére mást írni, nézzétek, élvezzétek, szeressétek!
Pontszám: 8.5/10