Inception

Bemutató:  2010. július 8.
Műfaj: sci-fi (?)
Rendező: Christopher Nolan
Stúdió: Legendary Pictures
Kiadó: Warner Bros. Pictures
Hossz: 148 perc
___________________

Álmodás. Egy olyan emberi állapot, ahol bármi lehetséges, ami az egyetlen és legerősebb bizonyítéka az emberi tudatalattinak. Az az állapot, amikor mindenki építész, néha annyira bonyolult világokat terveznek meg, hogy saját magukat becsapják vele. Mondanom se kell, hogy egész könyvek, cikkek, sőt, majdhogynem a pszihológiának ez egy tudományága lett, az álmokkal való foglalkozás, az álmok fejtése, hiszen úgy gondolják, nem lehet véletlen, hogy a tudatalatti pont akkor és pont ezeket teszi össze az agyunkban. Az álmok azok, amelyek az emberrel együtt születtek, és mindig is velünk voltak. Az álmok azok a dolgok, amik támaszt adnak a legnehezebb időkben is, ha kicsi tudással és akarattal megtanuljuk őket irányítani. Az álmok azok, ahol legféltettebb titkainkat és legkedvesebb emlékeinket őrizzük. Tudatosan, vagy anélkül.

Lényegében ez az alapja az Inceptionnek. Dominick Cobb, valójában egy kém. Vállalatoknak kémked, egy olyan módszerrel, amit nagyon kevesen tudnak megcsinálni, ami egy kísérleti fázisban lévő katonai technológia. Lényege, hogy szinkronizálják egy ember tudatát egy másik ember álmával,  azaz, van egy álmodó, és az ő álmában létezik mindenki más, azonban bárkinek a tudatalattija, aki részt vesz az álomban, kivetüléseket tehet az álomba, ezzel nem kevés problémát okozva. Történetünk ott kezdődik, hogy Cobb és Arthur, a kém alakulat legutóbbi célpontjukat, Saitót, egy japán üzletembert, támadnak meg, és próbálnak egy lényeges dokumentumot ellopni tőle álmában. Ez hívják "kivonásnak". Mikor felébrednek, Saito megkeresi őket, és egy megbízást ajánl nekik: egy világcég tulajdonosa a közeljövőben fiára hagyja a céget, és ha a fiú nem darabolja föl az óriásvállalatot, akkor nehézségben lehet Saito cége, azonban ha feldarabolja, akkor Saito lesz az egyedüli és igazi monopólium az iparban. De nem mindennapi a kérés. Saito nem tudni akar valamit, amit "ki kell vonni" a tudatából, hanem épp az ellenkezőjét, azt akarja hogy betegyenek valamit. Ez hívják "Inceptionnek", és ezt tartja az egész tudományág, aki ezzel foglalkozik, szinte lehetetlennek. Ám Saito olyat ajánl fel Cobbnak, amire nem tud nemet mondani, így összeszed egy ütős csapatot, akikkel kieszelnek egy olyan tervet, amivel ez sikerülhet. Háromszoros álom az álomban.

A történetről talán így is sokat mondtam, nem is folytatnám. Itt igazából a kicsi dolgok a lényegesek, a háttér, és a kidolgozott világ. Nekem nagyon furcsa ezt science fictionnek nevezni, de kénytelen vagyok, mert ha belegondolok tényleg az, csak arról valahogy a világnak teljesen más a véleménye. De hasonlóképp ki van dolgozva, mint egy Star Trek vagy egy Star Wars, szinte semmibe nem tudunk belekötni a film során, és magával ragad, egyszerűen 2 és fél órán keresztül nem tudsz szabadulni tőle. De beszéljünk a mondanivalójáról,  a háttérről, ami nem a felszínen játszódik a filmben.

Ez pedig nem más, mint az álmok titokzatossága, és az, amivel mindenki egyet tud érteni: ahogy az álmok összezavarják az emberi elmét, ha nem is sokáig a valóságban. Kinek ne lett volna már olyan álma, amin el kellett gondolkoznia ébredés után, hogy megtörtént-e vagy sem, illetve kinek ne lett volna már olyan "emléke" amit valójában csak álmában látott. A legérdekesebb, az egészben, hogy az agy mint olyan, saját magával játszik ilyenkor, egyfelől épít, őrülten dolgozik, helyszíneket, történeteket tesz össze. Másfelől önmagát csapja be, és zavarja össze: pont az ennek a bizonyítéka, amit fentebb írtam.

A másik érdekes téma, az ébren álmodás, az az a lucid dreaming. Némi önkontrollal, és pszihológiai gyakorlással elérhető, hogy mi magunk cselekedjünk az álmunkban, rájöjjünk, hogy amit látunk az nem a valóság. Ha már valaki erre rájön egyszer-kétszer, már az hatalmas előre lépés, a bizonyítéka annak, hogy az ember képes Lucid Dreamingre. És ha valakinek sikerült ezt elsajátítani, akkor (pont mint a filmben) mindenre képes lesz. A film ennyire nem öleli ezt át, ott sokkal inkább a tudatalattik lenyomatáról van szó, mik azok, amelyek el vannak nyomva, de a felszínre akarnak törni. De a valóságban tényleg bármit megtehet az ember. Bármit.

Ami eszméletlen jól volt megcsinálva a filmben, az tényleg az a neurózis, ahogy a kísérletező emberek, az idő érzékelésének teljes elvesztésével kezdtek belebolondulni abba, hogy mi az álom és mi a valóság. A film szerint, minél többször építkezik bele "álom az álomba", úgy hatványozódik az "időeltolódás". Így egy bizonyos szint után már évekről, évtizedekről beszélünk, annyi minden élünk át.  Ez a valóságban is így van, szerintem mindenki érezte már, hogy egy hosszú hosszú kalandot élt át álmában; azonban az álom az éjszaka folyamán 5-10 percig tart, nem egész éjjel álmodunk. Ilyen gondolom ritkán fordul elő, de ahogy a filmben megöregedtek a karakterek az álmok során, hihetetlen ötlet. Ilyenkor már ki beszél halandóságról? Az ilyen álmok, ekkora hatalom, hány milliószor meghosszabítaná az életünket. "Az pedig már csak nézőpont kérdése, hogy mi a valódi."

A film zenéje tökéletes a film hangulatához, Hans Zimmer kitett magáért. A legnagyobb "slágere" a filmnek a Time, ez annyira jól sikerült, hogy önmagában is érdemes hallgatni.

Di Caprio is kitett magáért. A Titanic után ez volt az első olyan filmje, amiben ismét világsikerű volt, persze, egy Viharsziget és egy Kapj el, ha tudsz is remek filmek, de azokról nem feltételnül Caprio alakítása miatt emlékszünk meg. És azóta kaptunk tőle nem egy hihetetlen alakítást, például a Django elszabadulban játszott szerepe, illetve az új filmje, A nagy Gatsby. 

Joseph Gordon-Lewitt is remekül játszott, bár Di Caprio mellet nem tűnt ki annyira. Nem volt ez egy olyan színtű elnyomás a vásznon, mint amit láttunk a Fight Clubban Brad Pitt és Edward Norton között, de érezhető volt. Azonban remélni tudom csak hogy Lewittet is felkarolja végre rendesen Hollywood, mert az 500 nap nyárban való alakítás fenomenális volt, ahogy ez is, de ugye rögtön ott van a Looper is.

Összességében egy erős, elgondolkoztató filmről van szó, kicsit olyannal, hogy végig azt hiszed érted, de rájössz hogy nem érted, és ezáltal a film még jobb és izgalmasabb lesz. Mindenkinek ajánlani tudom, egy borús délutáni napra, amikor nem lehet kimenni a szabadba, minden barátunk elfoglalt, és nem tudunk magunkkal mit kezdeni. Lefekvés előtt ajánlott! Fogyasztásnak mellé egy jó bögre meleg tejet ajánlok, hogy könnyebb legyen az elalvás utána, és szigorúan egyedül nézhető! Mindenesetre, nézzétek!

Pontszám: 8.5/10

Stay Tuned!

World War Z

Bemutató: 2013. június 2.
Műfaj: világvége - horror - akció
Rendező: Marc Forster
Stúdió: Skydance Productions
Kiadó: Paramount Pictures
Hossz: 116 perc
___________________

Amióta világ a világ, mindig is érdekelte az embert a túlvilág, illetve a halálon túli élet. Talán ennek is az oka, hogy már a kezdetek kezdetétől izgatta az emberek fantáziáját az élő halottak fogalma. Ez az utóbbi 10 évben még nagyobb érdeklődésnek örvend, mint az őt megelőző cirka 200 évben. Sorra jönnek ki a filmek, könyvek, játékok zombikról, élőhalottakról, szellemekről, egyszóval a halál utáni életről, nem a szokványos értelemben. 2010 után azonban mégtovább nőtt ezen feldolgozások száma, folyamatosan csiszolgatva és csiszolgatva a témát. A World War Z, vagy magyar nyelvén nagyon frappánsan, Z világháború is egy ilyen csiszolgatás. Nem az igazi, de már sokkal jobb, mint egy Legenda vagyok.
Történetünk úgy kezdődik, ahogy szinte az összes katasztrófa film: kapunk kézhez egy boldogságban élő családot, akiket el kell vinni a gyerekeket az iskolába, persze reggel még mit sem sejtve reggeliznek, kocsiba pattannak. Azonban Gerry Lane, volt ENSZ ügynök családjával hamar rájön, hogy valami ma nem stimmel, majd egy nagy robbanás után kitör a pánik, tömegesével rohannak az emberek és... egymást harapják. Ennek fele se tréfa, így Gerry megpróbálja családját biztos helyre menekíteni, kihasználva ENSZ-es kapcsolatait, sikerül is neki egy állami menekülthajóra felszállniuk, persze, mint veterán ENSZ-es szuperkatonát, megkérik, sőt, parancsba adják neki, hogy már pedig ő lesz az, aki részt vesz a világ megmentésében. Természetesen Gerry ezután bejárja a világot, és megpróbál rájönni, hogyan élhetné túl az emberiség a Zombi apokalipszist.
A történettel nem érdemes túlságosan sokat foglalkozni, mert nem fog mondani semmi újat, amit eddig ne láthattunk volna, sőt. A megvalósítás, a látvány, az alapötlet az, amely érdemel pár szót -- persze az se feltétlenül sokat. Tekintve, hogy egy hollywoodi szuperfilm ez is, el nem maradhattak a óriási látványos rohanós zombi jelenetek (amit egyébként már a Legenda vagyokban sem tetszett, miért tud egy zomba rohanni?), a végtelenül epikus, halálközeli élmények, a teljesen közeli, gyönyörűen meganimált zombi arcok sem. Tehát a film, ilyen téren hozza magát -- persze kérdés, hogy ez kell-e egy ilyen témájú filmbe. A látványra, tényleg nem lehet panaszunk, nagyon szépen be vannak mutatva a különböző kultúrák, a különböző helyszínek, az elhagyatott városok, ez tényleg baromi hihetőre sikeredett, azonban talán el is várható egy ilyen kaliberű filmtől.
A film legerősebb komponense a történet. Nagyon tetszett ez a világkörbejárós ötlet, hogy midnenhol tanul valami újat Gerry, elveszít és szerez társakat, tehát a történetvezetése remek. Viszont ugyanez a legnagyobb hiányossága is: nekem például szinte felháborító volt az, hogy nem kaptunk választ arra, hogyan is indult el valójában a vírus. 
A film megnézése után, rögtön a Last of Us című 2013-as Playstation 3 játék ugrott be, mert komolyan nagyon hasonlít a kettő világa, csak talán a Last of Us jobban ki van dolgozva, a zombik hihetőbbek, és ott nagyon tetszett az, hogy minél tovább volt valaki zombi, a vírus annál inkább eluralkodott a testén. Ez se tetszett a filmben egyébként, hogy egy ember egy harapás után 12 másodperc (!!) alatt teljesen átváltozott vérengző fenevaddá, ami persze, nyilván azért is kellett, hogy már a film elejétől, TÉNYLEG futótűz szerűen terjedjen a vírus, de pont ez volt a furcsa, hogy azért nagyon kevés olyan vírus van, ami ilyen gyorsan tüneteket mutat. Sőt, hiszen van olyan vírus, ami több év(!) után sem mutat semmilyen tünetet, és a Last of Usban pont ez volt szerintem nagyon jól megoldva, hogy az plusz veszélyfaktor volt, hogy valakit megharaptak, bemenekült a biztonsági barakkokba, és belül uralkodott el rajta a zombivírus.
Összességében azt kell mondjam, teljesen korrekt film, bár Brad Pittől többet vártam, de lesz ez még így sem, Mr. Pitt is fog még szerepelni filmekben. Azért néznék már egy olyan filmet, amiben Pitt és DiCaprio együtt játszik, abból mit lehetne kihozni. Igazából egy kőkemény igazi akciófilmről van szó, egész ötletes sztorival, csak sokkal többet ki lehetett volna hozni ebből a settingből, mint azt a film tette. De majd a legközelebbi zombis film, hátha! Nézzétek, mellé ajánlok egy tál agyat, partnernek pedig egy oszló-foszló agyevőt. 
Pontszám: 7/10  

Stay tuned!

The Intouchables

Bemutató: 2011. novermber 2.
Műfaj: dráma vígjáték
Rendező: Olivier Nakache, Éric Toledano
Stúdió: Gaumont Film Company
Kiadó: Gaumont
Hossz: 113 perc
___________________

A kevés film is, amely foglalkozik a kerekes székbe jutottakkal, talán bizton állíthatom, hogy mindegyik valami féle megrendítést akar kiváltani a nézőkben. Mintha azt sugallanák, hogy sajnáljuk őket, hogy nem élhetnek teljes életet, nem táncolhatnak, nem futhatnak, nem élhetnek nemi életet úgy, ahogy azok az emberek, akiknek megadatott az, hogy járjanak. Ezzel valahogy beépítve a társadalomba azt, hogy ők "mások". Őket "tolerálni" kell. Ez a világkerekség legnagyobb ostobasága. Hogyan jön bárki ahhoz, hogy "tolerálja" a másikat? Ki az, miféle felsőbb rendű lény, aki tolerálja a másik lényét, aki azt mondja, hogy  "Nem baj, én így is elfogadlak!" És sajnos az eddigi olyan filmek, aminek központi témájában ez állt, valahogy ezt sugallták nekem. Légy tapintatos azzal, aki egy kerekesszékben éli mindennapjait. Közben nem.
Párizsban kezdődik történetünk, mikor Phillippe, egy gerinctörést szenvedett gazdag mozgássérült, előző ápolóját próbálja pótolni, ezért meghallgatást tart a kúriájában. Belép a képbe Driss, egy fekete, mélyszegény sorból származó fiatal férfi, aki valójában nem is akar ápoló lenni, sőt, eszében sincs, csak kell szereznie 3 aláírt papírt arról, hogy ő el akart menni dolgozni, de sajnos nem vették fel, ahhoz, hogy kapjon segélyt az államtól. Így kerül ide Driss, ám lekezelő stílusa, ahogy meg sem rendíti az, hogy egy kerekesszékben ül egy férfi, aki jószerivel csak a fejét tudja mozgatni, megfogja Phillippet. Megkéri, hogy másnap jöjjön vissza, és megkapja az aláírást, amire annyira vágyik. Megismerhetjük Driss családi helyzetét, a mélyszegénységet, ahol 60 négyzetméteren lakik 10 ember, egyetlen anya tartja el az egész családot, és rögtön kiderül, hogy Driss nincs szívesen látva otthon. Ezért az estét az utcán tölti, és másnap mikor bemenne egyedül a papírért, Phillippe felajánlja neki, hogy legyen ő az ápoló, 1 hónap próbaidőre felveszi, és ha utána marad, akkor teljes fizetést kap érte, na meg persze egy lakosztályt a villában. Így kezdődik el egy gyönyörű barátság kezdete, ahogy Driss felbolygatja a művelt és szofisztikált Phillippe életét, a maga lekezelő, ám nagyon tisztaszívű módján. 
Többet talán a történetről nem is mondanék el, bár meg kell jegyeznem, ez pontosan nem egy olyan film, aminek ez az erőssége, hogy milyen cselekmény van, talán azért is, mert ez egy amolyan "Igaz történet alapján" készült csoda. Nagyon kevés ilyen filmet láttam, ami jó volt, és talán az Intouchablest se sorolnám életem filmjei közé, de nagyon sok olyan dologra világít rá, mint előtte kevesen. Például arra, hogy úgy tehetjük leginkább elviselhetővé egy mozgássérült életét, ha úgy viselkedünk vele, mint egy járó emberrel. Iszunk vele, marháskodunk vele, még akár szívajtuk azzal, hogy kerekesszékes, mint ahogy mindenki mindenkit szívat az iskolában, a munkahelyen, barátok közt. Nagyon jól rámutat arra a mai jelenségre, ahogy nem rosszindulatból, de azonnal megkülönböztetjük ezeket az embereket, és rögtön úgy viselkedünk velük, mintha porcelánból lennének, csak azért, mert kerekes székbe kényszerültek.
A zenére egy árva szavam se lehet, összegyűjtötték a 90-es évek legjobb slágereit, illetve hallhatunk benne komolyzenét, illetve egy képsor erejéig operát is. Emellett Ludovico Einaudi munkája gyönyörű lett, főleg zongorabetétek, de nagyon illik a felszabadító jelenetekhez, alásimul, talán olyannyira, hogy észre se vesszük hogy ott van. De ki tudja, nélküle mennyire lenne megható, vagy száraz a jelenet?
A színészek közül Drisst játszó Omar Sy volt számomra nagy meglepetés, hihetetlen jól játszotta azt, amit neki kellett, egyszerűen komolyan megrendítette az ember szívét az a mosoly, és az a törődés, amit a film során eljátszott a színész. Természetesen Francois Cluzet is remekelt, de Omar mégis jobban kiemelkedett számomra.
Összességében nem több a film, mint egy szívmelengető történet, két jóbarátról, ami mögé elrejtettek egy-egy nagy tanulságot is, amit jó lenne a társadalomba beilleszteni. Nem hollywoodi film létére azt gondolom, hogy egy-kettővel vetekedhetne, annyira jól lett kivitelezve, persze, még mindig mondom, nem életem filmje. Igazából ajánlom mindenkinek, egy gondolkozósabb estére, egy kis narancslével, szülőkkel, családdal, illetve egyedül. 
Pontszám: 7/10

Stay Tuned!

The Great Gatsby

Bemutató: 2013. május 10.
Műfaj: dráma
Rendező: Baz Luhrmann
Stúdió: Village Roadshow Pictures
Kiadó: Warner Bros. Pictures
Hossz: 143 perc
___________________

Az amerikai álom. Nagy ház, sok pénz, menő verda, hatalmas bulik. Mindez azután, hogy vége az első világháborúnak, az emberek térnek haza, és megalapozzák a jövőjüket, megházasodnak, elmennek tanulni, a veteránok ünnepeltetik magukat, és maguk is ünnepelnek. Beköszönt Amerikába a Jazz (vagy magyarul Dzsessz) korszak. A háborúban kiéhezett férfiak (és nem kevésbé kiéhezett nők) levetik magukról gátlásaikat, megjelennek a flapperek, akik a szexuális érintkezést mindennapos teendőnek látják, a technológia rohamosan fejlődik, a Wall Street-i tőzsde soha nem látott módon szárnyal, és az alkoholtilalomnak köszönhetően mókás módon csökken az alkohol ára, egyre több a szervezett bűnözés, és nem tud vele mit kezdeni az amerikai hatóság. Valószínüleg azért, mert ők is élvezik a csempészett alkohol mámorát, és mert ők is részt vesznek az újgazdagok és a maffia által szervezett bulikon. New York és a keleti part velejéig romlott.
Ebbe a világba csöppenünk bele, főszereplőnk Nick Carraway narrálásában. Nick Carraway alkoholizmusáról próbál leszokni, így egy szanatóriumba vonul, ahol a pszihológusa megkéri, hogy meséljen arról a Gatsby nevű figuráról, akit folyamatosan emleget. Nick pedig úgy dönt, hogy könnyebb neki, ha leírja ezeket. Így kezdődik történetünk 1922-ben, amikor Nick úgy dönt, hogy nyárra kivesz egy kis házikót a long island-i képzeletbeli West Eggben, New Yorktól fél óra kocsiútra, hogy tanuljon, illetve kicsit kimozduljon a new york-i forgatagból. Azonban itt sincs nyugta, a szomszédban lakik ugyanis egy Jay Gatsby nevű misztikus figura, aki világra szóló bulikat tart hatalmas kúriájában, ahova egész New York eljön elengedni magát, öreg, fiatal, gazdag, szegény, mindenki ott van, és élvezi Gatsby ingyenes vendégszeretetét. Azonban Nick egy nap névreszóló meghívót kap Gatsbytől, ám hamar kiderül, hogy senki se szokott meghívót kapni. Így Nick ellátogat a legközelebbi összejövetelre, ahol kiderül egysmás Gatsby kilétéről. Innentől kezdve pedig elszabadul a pokol, megjelennek az összefüggések, és egy régi régi szerelem, amelyben Nick unokahúga a már házas Daisy Buchanan is részt vesz...
Többet nem is akarok elmondani a történetről, egyrészt azért, mert nagyon nehéz abbahagyni, másrészt azért, mert nem akarok elmondani semmi csattanót mert ez a film kötelező. Ha pedig szerelmese az ember a régi régi Amerikának, az 1920-as és 30-as éveknek, akkor ez lesz a kedvenc filmje. Luhrmann rengeteg kutatómunka után, azt kell mondjam, tökéletesen átadta a jazz korszak életérzését, a Charleston kultúrát, a Flapper életfelfogást, amiből később kialakultak a swingerek. Folyik a pezsgő, szól a charleston, az emberek még ágyig sem jutnak el, a részegek támolyognak. Talán nekünk, Y és Z generációnak ez már nem akkora hatalmas dolog, azonban ha kicsit átérezzük azt a világot, ahol az alkohol be volt tiltva, talán érezzük micsoda áttörő újulás ez. Sőt, elég nagyszüleinkre gondolni, és hogy ők hogy kezelik a szex témáját, a házasság intézményét. De bizony, ők is voltak fiatalok. Nem is akármilyen korszakban. Ez a korszak egy legenda. Ilyen nem volt előtte, és a mai korszak pedig már nem olyan, néhány hasonlósága ellenére. Itt még a szex orgiáknak is volt valami emelkedett hangulata, valami, ami elválasztja a mai diszkóktól és szórakozóhelyektől, ahol valami hasonló van. Talán a tánc, talán a pezsgő, talán a szép ruha, talán a rengeteg pénz... Ez egy olyan korszak, amit meg kellett énekelni:

"You had plenty of money in 1922, You let other women make a fool of you, why don't you do right?" 

Tehát a környezet tökéletesen van összetéve, szinte ott éreztem magam Gatsby báljain, szinte éreztem a pezsgőt a számban. Emellé egy olyan megosztó, fura érzésekkel megtöltő történetet ad, hogy nem tudtam eldönteni, hogy sírjak, nevessek, vagy borzadjak el azon amit látok.
A film zenéje a legtámadhatóbb pontja, de néhol a legjobb pontja is a filmnek. Will.i.am, Beyoncé, és hozzájuk hasonló, mai sztárok készítettek olyan számokat, amik "nyomokban tartalmaznak" swinget, jazzt, illetve charlestont. Olyan zene, amire én is buliznék akármelyik "partyban", viszont tökéletesen megállja a helyét a filmben is. Csak néhol már sok volt, néhol már túlságosan pop volt, túlságosan electro. Szóval Luhrmann védjegyeként elismert érzéke, ahogy két korszakot egybecsúsztat, most annyira nem szárnyalt.
A karakterek amilyen titokzatosak az elején, úgy tárulkoznak fel előttük szépen lassan, a film során, és persze erre a legjobb példa ki más, mint Gatsby. De még Nickről is szép lassan megtudunk új és új dolgokat, Tom Buchananről és Daisyről egy sorra derülnek ki az eddig eltitkolt dolgok.
Meg kell említenem, hogy ez már egy sokadik feldolgozása az azonos című könyvnek, a Jazz-korszak névadójának, F. Scott Fitzgerald tollából. A könyvet pont a napokban vettem meg, és talán ez is mutatja a film erejét, hogy képes volt rávenni engem arra, hogy igenis vegyem meg a könyvet, üljek le, és olvassam el. Ez inkább fordítva szokott történni nálam, de kellemes érzés. Sajnos emiatt nem tudom összehasonlítani a könyvvel, de lehet írok majd egy kiegészítő cikket, ha végeztem vele.
Mindenkinek ajánlom a filmet, azoknak végképp akiknek kicsit közelebb áll a szívükhöz a Jazz korszak. Egyedül nézésre ajánlom, hogy teljesen azonosulni tudjatok a filmmel, mellé egy pohár bor, vagy pezsgő javallott. A film közben lehetőség szerint egy kubai szivart is javasolok. Higgyétek el, nagyon sokat ad a film élményéhez egy üveg pezsgő és egy kis svájci csokoládé. Nézzétek!
Pontszám: 8,5/10

The Perks of Being a Wallflower

Bemutató: 2012. szeptember 21.
Műfaj: dráma, komédia
Rendező: Stephen Chbosky
Stúdió: Mr. Mudd
Kiadó: Summit Entertainment
Hossz: 102 perc
___________________

1991-et írunk történetünkben. Főszereplőnk és elbeszélőnk egy visszahúzódó srác, aki most kezdi középiskolai tanulmányait. Barátai nincsenek, egyetlen és legjobb haverja előző év májusában fejbelőtte magát, így Charlie egyedül maradt. Ám nem az egyedüli tragédia, ami körülötte történt vagy történik. Miközben végigkísérjük első évét a középsuliban, megismerjük múltját, családját is.

Charlie, aki írónak készül és extra esszéket ír angoltanárának, végzősök társaságába keveredik, ott tesz szert barátokra. Találkozik Patrick-kel és mostohatesvérével Sam-mel, akikről kiderül, hogy megvan a maguk kalamajkája: Patrick titokban találkozgat az iskola futballsztárjával, Brad-del, akiről kevesen tudják, hogy meleg; Sam pedig mindig a rossz fiúkat találja meg magának.

Mondani sem kell, hogy Charlie belecsöppen egy életbe, a saját életébe, amit mindeddig csak megfigyelt, de barátai segítenek neki felfedni múltját, túljutni problémáin és önmaga lenni.

A könyvet az amerikai Stephen Chbosky írta, 1999-ben publikálták először. A körülbelül 200 oldalas történet levelek formájában van közölve, amit a 2012-ben készített filmben is próbálnak érzékeltetni, de leginkább az elején és a végén tűnik fel a forma.

Meglepő módon a filmes adaptáció minimális dolgokban tér csak el az eredetitől, s ez valószínűleg annak köszönhető, hogy Chbosky részt vett a munkálatokban, mint direktor. Bár a történet jellegét tekintve pont azok a kis részletek teszik azzá ezt a sztorit, ami, mégsem zavaró, s ha az ember nem is ismeri a könyvet magát, egy tökéletesen teljes filmet lát maga előtt.

A színészek nagyszerűen hozzák elő a karaktereket, a megfelelő adagokban ismerjük meg személyiségüket és a mellékszereplőkről is tiszta képünk alakul ki. Egyszerűen zseniálisan tudják nyújtani azt, amit a könyv megkövetel tőlük. Újabb film, amiben Emma Watson (Sam) megmutatja, mennyire szexi tud az lenni, ha az ember nem pakolja ki magát a közönségnek. Logan Lerman (Charlie) szégyenlős, szerethető, kisfiús karakteréből kinő egy olyan érett gondolkodású “férfi”, akivel egy kicsit mindenki tud azonosulni, tragédiákkal együtt vagy nélkül. Ezra Miller pedig hihetetlenül a hátán viszi a sztori humoros részét, egyszerűen csodálatos színészekből áll a stáb.

A hangulatot fokozza a 90-es évek zenéinek válogatása, ami nemcsak nekünk, nézőknek fontos, de magában a történetben nagy szerepet játszik. Rengeteg konkrét utalás van benne zenékre, bandákra, filmekre, tényekre, ami miatt még valóságosabbnak hat az egész. S ez valahol még tragikusabbá is teszi a benne történteket.

A The Perks of being a Wallflower című film egy zseniálisan elkészített mű egy fergeteges könyv alapján. Megmutatja, hogy milyen régi sérelmek lehetnek kihatással későbbi személyiségünkre, valamint hogy azt nem dönthetjük el, honnan jövünk, de azt igen, merre tartunk.

Pontszám: 9/10

New Girl

Első epizód: 2011. szeptember 20.
Műfaj: Sitcom (helyzet vígjáték)
Alkotó(k): Elizabeth Meriwether
Stúdió: 20th Century Fox
Eredeti csatorna: Fox
Epizód hossz: 22 perc
____________________

Három agglegény barát tengeti mindennapjait Los Angelesben, mindenkinek megvannak a maga problémái, dolgai. Azonban egy nap jön egy lány, aki három férfi lakásában lévő negyedik, üres szobára pályáz. Jessica Day. És Jess pillanatok alatt felforgatja az üres, agglegény mindennapokat. A feje tetejére áll minden, ami eddig biztos volt, már nem az, és ami nem volt biztos, az meg végképp nem lesz az.
A sorozat elején tehát három jóbarát, Nick Miller, a csóró és lecsúszott, ideg gondokkal kűzködő csapos, Schmidt, a kövér lúzerből egy kis edzés után sármőr, sikeres nőfaló férfi, és Winston, a fekete profi kosárlabda játékosból lecsúszott munkanélküli mellé, egy pillanat alatt beköltözik Jessica Day, az életvidám, kicsit flúgos általános iskolai tanár, és felbolygat mindent. Persze Jess-szel együtt érkezik legjobb barátnője, a gyönyörű modell, Cece is, aki pedig megadja az utolsó pofont a három agglegény szürke életének. Elkezdődik a kalamajka, egyik kacagtató helyzetből átkerülünk egy másik hasonlóan őrült történetbe, és nincs megállás.
A történetről többet akarva se tudnék mondani, mert sorozat és sitcom lévén nem is ez a fontos. Egy ilyen sorozat pontosan a rövid, vicces történetekre alapul, illetve sok múlik a színészeken persze. És ezen a ponton a sorozat teljesített mindenféle elvárást.
Zooey Deschanelről talán nem kell sokat mondanom, sokáig nem volt kiemelkedő színésznő, de talán azért, mert neki van egy karaktertípus, amit el tud játszani, de azt nagyon jól. A kicsit szeleburdi, de beleérző és sokszor érzékeny, sok fura szokással rendelkező, ám életvidám fiatal nő. Nem tudom, hogy Zooey a való életben is ilyen-e, és azért játsza ezt a szerepet ilyen jól, de mindegy is. Amit a vásznon látunk, az egy tökéletes, hihető hús vér ember. Azonban kollégái sem maradnak el tőle. Jake Johnson tökéletesen adja a megkeseredett, az elromló távkapcsolatokban teljesen összetört férfit, akinek idegrohamai ijesztőek és viccesek is. Max Greenfield talán az, aki leginkább ad egy ízt a sorozatnak. Lehet erős kijelentés, de én a How I met your Mother Neil Patrick Harriséhez tudnám hasonlítani, talán azért is, mert szerepük is hasonló. Azonban van egy ici-pici plusz Max karaterében, ami hihetőbbé és szerethetőbbé teszi Schmidt karakterét, mint Barneyét. Lamorne Morris talán nem a legkiemelkedőbb színész a sorozatban, de a második évad végére már annyira belesimul a történetbe, hogy azt gondolja az ember, hogy nélküle nem is lenne az igazi. Hannah Simone pedig gyönyörű arcával és tökéletes alakjával minden férfi szívébe belakja magát azonnal, de színészi teljesítménye sem elhanyagolható. Hihetően játsza a krízisben lévő modell alakját, aki kívülről keménynek tűnik és érzéktelennek, azonban kiderül, hogy több minden lapul a zord külső mögött.
Őszintén megvallva, nehéz elindulni a sorozatban. Az első 10 részt annyira nem is élveztem, utána viszont másfél évadot majdnem 2 nap alatt néztem végig, annyira adta magát a sorozat. Amint megismerjük a karaktereket, kicsit belülről is, akkor már izgulunk értük drukkolunk nekik, megjelennek a kedvenc párjaink, és nekik drukkolunk hogy jöjjenek össze, vagy teljesítsék álmaikat. Természetesen, mint az összes többi sitcomban, itt is áll leejtős helyzetek kerülnek elő, vagy épp az a tipikus "Ó, ne már!" érzés fog el bennünket, egy-egy csavar láttán. 
Az egész sorozatra amúgy jellemző a mókázás. Minden részben van legalább 1-2 poén, amin hahotázva nevettem, és ez sajnos a mai sitcomok között nem általános. Rengetegszer volt, hogy egy-egy How I met your Mother részen végig csak hümmögtem, sőt, még csak el se mosolyogtam, csak éreztem kényelmetlenül hogy itt most nekem nevetni kéne. Ebben még plusz az is, hogy nincs "háttérnevetés", mint ahogy a Jóbarátokban, vagy az előbb említett sorozatban van, ami azért is nagyon kellemes, mert végre nem mondják meg nekünk hogy "IGEN, MOST NEVESS!", hanem rábízzák a nézőre, hogy ez most egy jó poén volt, vagy sem, elkerülve a kellemetlen pillanatokat, amikor halljuk a háttérből a nevetést, de mi nem nevetünk a sorozattal együtt.
Összességében, ez is, mint a 2 broke girls, inkább lányos sorozat, de nem tartom sokkal lányosabbnak, mint az Így jártam anyátokkal-t. Persze, vannak benne dolgok, főleg a romantikára helyezett hangsúly, ami miatt inkább talán a női nézők körében népszerűbb, de én személy szerint a 2. évad végére csak azt tudtam ismételni, hogy legyen már harmadik évad MOST! És ez nem véletlen. De nem baj, már csak egy hetet kell rá várni, és indul a 3. felvonás, addig is mindenkinek ajánlom hogy pótolja be a maradék elmúlt 2 évadnyi részeket, megéri!
Who's that girl? It's Jess!
Pontszám: 8/10

2 Broke Girls

Első epizód: 2011. szeptember 19.
Műfaj: Sitcom (helyzet vígjáték)
Alkotó(k): Micheal Patrick King, Whitney Cummings
Stúdió: Warner Bros Television
Eredeti csatorna: CBS
Epizód hossz: 21 perc
____________________

Mit tennél, ha multi-milliárdos apukádról kiderülne, hogy egy szélhámos és börtönbe kerül, és az egész családi vagyon elveszik? Mit kezdenél magaddal úgy, hogy azt hitted születésedtől fogva, hogy a pénz nem számít, és bármit meg lehet vásárolni? 
Ilyen kérdéseket boncolgat a 2 Broke Girls, természetesen egy aranyos és varázslatos köntösbe bújtatva. Kicsit talán túlságosan is abba bújtatva.
A történet elején megismerkedünk Max-szel, aki egy huszas éveiben járó, fiatal bögyös felszolgálólány egy Brooklyn-i útszéli étteremben. Világéletében szegény volt, az utcáról szedte össze mindazt, amit tud, hónapról hónapra él. Tehát körübelül bármelyik magyarnak elmenne. Ezzel szemben jön Caroline Channing, a multimilliárdos szőke maca, aki sosem dolgozott még életében, tipikus apuci kicsi lány, azonban apuci mostmár börtönben ül, és egy fityingük se maradt, így Caroline kénytelen volt elmenekülni New York "II. kerületéből", Manhattanből egyenesen New York nyóckerjébe, Brooklynba, pont ebbe a pici étterembe, hogy Max munkatársa legyen. Persze pillanatok alatt kiderül, hogy Caroline életképtelen a Brooklyn-i helyzetek között, így Max úgy dönt, hogy a szárnya alá veszi. Miután Caroline és Max újdonsült legjobb barátnők lesznek, eltökélik, hogy nyitnak egy közös muffin üzletet, Caroline a pénzügyi tanácsadó, és Max a szakácsnő szerepével. Azonban ehhez szükségük van 250,000 amerikai dollárra.
A történet lényegében ennyi, a részek során azt követjük figyelemmel, hogy miként alakul pénzügyi helyzetük a lányoknak, és hogy kerülnek egyre közelebb, illetve messzebb attól, hogy saját boltot és üzlethálózatot csináljanak.
Igazából a sorozatban minden pontosan a helyén van, de semmivel se kitűnőbb, mint akármelyik másik sitcom. Nem jobb, mint egy How I met your Mother, vagy egy The Big Bang Theory, de nem is rosszabb. A karakterek mind nagyon jól el vannak találva, a színészek zseniálisak (komolyan, sose gondoltam volna hogy Stifler mamája ilyen remek színésznő), a poénok a helyükön vannak. 
Ha mindenképp akarok hibát találni benne, akkor az a hihetősége. Ami nincs. Komolyan mondom, olyan dolgo történnek a lányokkal, ami csak a szerencsén múlik, de ennyiszer lehetetlen hogy összejöjjön minden. Már ott, hihetetlen az egész, hogy 2 napja ismerek valakit, de meghívom a lakásomba, hogy lakjon nálam. Hogy a felettünk lévő lakásba pont egy olyan nő költözik, aki kőgazdag, és valahonnan elővarázsol nekünk "kölcsön" 20 ezer dollárt. Szóval sajnos rengeteg ponton egész egyszerűen nem hihető a sorozat, de ha ettől eltekintünk, kellemes szórakozást nyújt.
Mindenesetre ajánlom nektek ezt a sorozatot bármikor, fel lehet venni a kötelező Így jártam anyátokkal és Agymenők közé a hétbe, még befér. Talán inkább lányoknak ajánlom a főszereplő brigád miatt, de szerintem fiúk is ugyanúgy fogják élvezni a látványt, már ha értitek mire gondolok. Egy próbát szerintem mindenkinek megér! Még csak a második évadnál tart, illetve idén jön a harmadik évad, egyidőben az Így jártam anyátokkal befejező évadjának premierjével. Tehát gyorsan be lehet érni, érdemes elkezdeni! Kiváncsian várom a harmadik évadot is!
Pontszám: 7/10

Epic

Bemutató: 2013. május 27.
Műfaj: animációs-kaland
Rendező: Chris Wedge
Stúdió: Blue Sky Studios
Kiadó: 20th Century Fox
Hossz: 102 perc
__________________________

Az utóbbi időkben mit kaptunk animációs filmek terén? Tartsatok velem egy gyors áttekintésre, csak hogy kiemeljem a legfontosabb animációs stúdiókat. Ha már az Epic van ma terítéken, akkor kezdjük a Blue Sky Studios-szal. Majdnem 1 évvel az Epic megjelenése előtt láthattunk egy borzalmas és nagyon kicsavart Jégkorszak folyatást, azelőtt pedig a Blue Sky egyik legjobb alkotását, a Riot dobták a piacra. Ez már majdnem 2 és fél éve volt! Walt Disney, a rajzfilm-iparmágnás, ugyan nagyon jófelé mozdult el a Wreck-It Ralph-fal, de még mindig nem találja el azt a köztes állapotot, amitől az animációs filmek ilyen csodálatosak lesznek, mindenkinek befogadható. Walt Disney még mindig gyerekfilmeket csinál. Az animációs filmek királya, Pixar Studios. Na, a Pixar, amennyire még ma is őt tartják az ipar mesterének, a Wall-E óta nem dobott a piacra olyan alkotást, amitől elállt fülünk-szánk. Persze, a Toy Story 3 alatt mindenki sírt egyet, a Brave pedig már kezdett nagyon-nagyon kellemes irányba haladni, csak sajnos mindenki érezte az erős How to Train your Dragon másolást. A Szörny Egyetemről pedig jobb nem is beszélni. Azonban sajnos a Pixarnál azt se lehet mondani, hogy hamarosan magukhoz térnet, mert az elkövetkezendő filmjeik se tűnnek olyannak, ami mellett ne lehetne elsétálni, akármelyik tavaszi-nyári délután. Egyedül ami megragadta a figyelmem az a 2016-os még névtelen Pixar film, ami a spanyol halottak napjával kapcsolatos lesz. Ha kicsit is megközelítik a Grim Fandango stílusát és világát, akkor a mellett végre nem lehet elsétálni. De haladjunk is tovább, így is túl sok a bevezető. Az én személyes kedvencem, Dreamworks az egyetlen, aki tartja bennem a lelket animációs filmekkel kapcsolatban. Akarnak, de nem tudnak hibázni, (a Shrek és a Madagaszkár szériákat leszámítva...) remek filmeket készítenek. A 2010-es(!) How to Train your Dragon vitte a pálmát, azóta a márciusi Rise of the Guardians (Az Öt Legenda) volt képes még talán azt megközelíteni, kiváncsian várom hát a jövő nyári How to Train your Dragon 2-t! És végül egy gyors kitérőt az Illuminatira, vagy akár referálhatnék rá egyszerűen "Despicable Me" stúdióként, mert ők is csak azt a szériát próbálják meg kiélni. Nem mondom, a Lorax egy lenyűgözően jó mese volt, de a többi próbálkozás egyszerűen siralmas. Előre félek a jövő téli Minionstól, ami egész egyszerűen egy fanbase kielégítése lesz, semmi több.

Szóval így talán értitek az elkeseredettségem okát. Manapság nagyon kell keresni a jó animációs filmeket. És még ha egyik pillanatban azt látom az egyik stúdiónál, hogy ez igen, ez hatalmasan jó film volt, utána 2-3 évig semmi értelmessel nem rukkolnak elő. Szegény Pixar. Régen pedig valóban ő volt a animációs filmek királya.

Azonban úgy döntött idén a Blue Sky, hogy beszáll a játszámba, a Dreamworks mellé. És ez a hadüzenet nem volt más mint... Epic!

A történetünk egy meg nem nevezett erdőben játszódik, talán valahol Észak-Amerikában, ahol egy buzgó tudóssal ismerkedünk meg Professszor Bombával. Élete célje és egyetlen értelme, hogy bebizonyítsa, az erdőben tényleg léteznek 4-5 cm magas, fejlett civilizációval rendelkező kis emberkék, akik befolyásolják az erdő ökoszisztémáját. Azonban megérkezék szkeptikus, rég nem látott lánya, Mary Katherine, azaz MK. Persze nem hisz neki, összevesznek, és mikor látja, hogy apja menhetetlen fanatikusa ennek a dolognak, el akar menni. Azonban félszemű, és 3 lábú Mopsz azaz Pug kutyájuk elfut otthonról, MK pedig megkeresésére indul. Eközben a Levélőrök készülnek a ceremóniára, amikoris új királynőt választ az előző királynő, és ezzel ismét békét találhat az erdő. Azonban a mocsárlakóknak egyetlen céljuk hogy ezt megakadályozzák, és az egész erdőt elpusztítsák, vele a levélőröket is. MK a csata végére ér oda, amikor is a királynő varázserejével lezsugorítja MK-t 4-5 centisre, hogy beilleszkedjen a levélőrök fajába, és utolsó lehelletével rábízza a Rügyet, amit védenie kell, és még az éjjel ki kell virágoztatnia, a telihold fényében.

A történetről elég ennyi, természetesen izgalmas kalandnak néznek elébe hőseink, szerelemmel, harccal, elválással, és egymásra találással. Azonban az első ami igazán megfogott az a látványvilág. Nem fullHD-ban néztem, azt kell mondjam sajnos. Talán akarva is, de hasonlít a világ az Avatar világára, Pandorára, persze nem olyan cyber, és nem annyira színes, inkább a zöld uralja a színvilágát a filmnek. De olyan kidolgozott, részletes, gyönyörű, ahogy a szarvasnak az agancsa alján ki van dolgozva a rücskös felület... Beleborzongtam mennyire gyönyörű. MK arca olyan szépen lett kidolgozva, hogy miközben nem tudjuk elfelejteni, hogy ez rajzolva van, egyszerre tudnánk belészeretni abba az arcba. Tehát a képi világa valóban 2013-as, talán az egyik legszebb képi világgal rendelkezik amit valaha láttam animációs filmben.

Természetesen a mondanivalóba bele kellett tuszkolni a természetvédelmet, ahogy az összes ilyenbe bele kell, lásd. Wall-E. Védd a rügyet, ami pusztítja az erdőt az rossz és az ki kell írtani, és mikor a rügy kihajt akkor mindenki megmenekül. A Wall-E talán ezt méginkább lenyomta a torkunkon, itt valahogy szépen belesimult a történetbe, de azért rosszul éreztem magam a film végére a legutóbbi erdőben eldobott vizes pet-palackom miatt. Azonban van egy másik, mögöttes mondani valója is, és ez teszi ilyen egyedivé ezt a filmet is. Ez teszi az animációs filmeket ilyen varázslatossá, hogy 21 éves fejjel nem bírok ellenállni egy-egy ilyen filmnek. Hogy míg a 3 éves unokahúgom is élvezve nézi végig, én aki 7szer olyan idős vagyok mint ő, én is ugyanúgy végigizgulom az egészet -- azonban egy teljesen más indokból. A kommentekben meg lehet vitatni, hogy kinek mi volt a mondani való, nem szeretném ellőni nektek.

A zene. Ó a muzsika. Van egy ír népzenei beütése a dolognak, ami már nagyon jót tett a How to Train your Dragonnak is. Ugye nekem az előbb említett film zenés darabjai vitték a pálmát eddig mindig, de ez, az Epic soundtrackje nagyon megközelítette. Az a kár, hogy kevesebb az ilyen jó dal benne. Ezért még mindig a HTTYD-nek hagyom meg a legjobb zene díjat.

Összességében nem tudok mást mondani: nézzétek! Lehetőleg fullHD-ben, 5.1-es hangzással, egy hatalmas bőrfotelben. Megéri, higgyétek el. Mint fentebb is említettem, társaságnak bárkit hívhattok, még a legjobb barátokat is, nem lesz kínos pillanat amiatt, hogy el kéne érzékenyülni, de hát nem lehet mert itt vannak a "spanok". Végre egy olyan animációs film, ami nem arra játszik hogy elsírd magad a végén. (Egyedül a Dreamworks képes még erre, a Pixar és a Disney egyszerűen mindig meg akarja síratni a nézőt.) Ezekután nagyon kíváncsian várom a Rio második részét, illetve várnék egy Epic folytatást, mert a végével nem vagyok elégedett. Sőt.

Pontszám: 9/10

Hotel Transylvania

Bemutató: 2012. szeptember 8.
Műfaj: animációs-vígjáték
Rendező: Genndy Tartakovsky
Stúdió: Sony Pictures Animation
Kiadó: Columbia Pictures
Hossz: 92 perc
__________________________

Vannak dolgok, amik valóban halhatatlanok. Az 1800-as években eljutott odáig az irodalom, hogy az ősi legendákat, amik több századon át tanításul és riasztásul szolgált a gyerekeknek, illetve szórakoztatásul a felnőtteknek, papírra vetette. A leghíresebb talán Drakula legendája volt, az erdélyi grófról, aki vérszomjasságáról volt híres, a halhatatlan lény, aki mágikus erőkkel rendelkezik, és emberi vért iszik, hogy életben tartsa magát. Bram Stoker valami olyasmit alkotott akkor, amiről talán ő maga se gondolta, hogy mit eredményezhet. Egy dolog, hogy egy külön stílust teremtett az irodalomban, egy új fajt hozott be a fantasy kultúrába, de megalkotta, és elterjesztette a szörnyek történeteit. Olyan lényekét, akiktől mindenki rettegett, akik nem egy embert kísértettek álmukban, olyanokat akik ki voltak vetve a társadalomból, és mindenki az elpusztításukra törekedett. Az 1930-as években, mikor Hollywood még csak egy serdülő kamasz filmkészítő volt, az Universal Pictures mindezeket vászonra vitte. Új lények is születtek, a régiek pedig még ijesztőbbek lettek. Ki ne ismerné az 1931-es Dracula filmet, a magyar vonatkozásban is egyik legjobb és legfontosabb filmet, ahol Lugosi Béla megalkotta a máig híres, köpenyes, hosszú szemfogas, rekedt és erős angol akcentussal beszélő vámpír képét. Innentől nem volt megállás, jött Frankenstein szörnye (mert ugye Frankeinstein maga a TUDÓS volt, aki megalkotta a lényt), a farkasember, kicsit később a múmia, Godzilla, és még mehetne a sor végtelenségig. 1950-es évekre, a szörnyvilág olyan nagyra terebélyesedett, hogy nincs ember aki meg tudná számolni a rengeteg szörny filmet, az adaptációkat, az utalásokat más filmekben, videojátékokban, zenészvilágban. Ez a világ a mai napig él, fent maradt, mindenhol használják őket. Megszületett a horror. Azonban egy idő után az embereknek már nem volt elég pár köpenyes, vagy halott emberi testrészekből ácsolt lény, vagy ősi egyiptomi fáraó maradványa, több vér kellett nekik, több erőszak. Ezt már csak kevés szörnyszülött tudta nyújtani, így szépen lassan rájött Hollywood, hogy az ember már nem az emberen túli dolgoktól fél, hanem pontosan magától, az embertől. Így jött szépen a képbe hasfelmetsző Jack, a Halloweenből ismert Michael Myers, a texasi láncfűrészes Leatherface, és a nem egészen emberi, de sokkal emberibb (mint az oldschool szörnyek) Freddy Kruger. És mivel a régi szörnyek már nem voltak ijesztőek, vicc tárgyává lettek, mesékben jelentek meg feldolgozásaik, nem egy gyerekkori mesémből emlékszem Frankenstein szörnyére hasonlító lényekre, aki az idő során megkapta az "apukája" nevét. 2012-re eljutottunk oda, hogy ezek a szörnyek már csak tényleg a gyerekeknek szólnak, sőt, szerethető figurákat alkottak belőlük. Aztán láthatjuk, szegény vámpírokkal is mit csinálnak... Ahelyett hogy elégnének a napon, csillámlanak. Így jutottunk a vérszomjas Drakulától, a sírós, csillámló Edward Cullenig.
Ilyen hosszú bevezető után azt hiszem belekezdhetek a mai film elemzésébe. Valószínűleg minden magyarban felkeltette a kíváncsiságot a film címe, Hotel Transylvania. Végtére Erdély még a mai napig is kötődik a magyarok szívéhez, sajnos egyre kevésbé, kezdjük elfelejteni külföldön élő honfitársainkat, inkább gondoljuk elsősorban őket románoknak, mint magyaroknak. Így én is felfigyeltem a filmre, de nem vártam sokat tőle, az eddigi Sony Animations filmek alapján (Derült égből húsgolyó, és az új 2011-es Hupikék Törpikék), de a stáblista mégis arra engedett következtetni, hogy nem lesz rossz. És nem tévedtem, valóban érdemes volt megnézni. Nem mondom, hogy kiemelkedő a mai animációs filmek között, de nem is silányul el, mint pár korábbi Sony film.
A történet szerint, Drakula egyedül marad újszülött gyermekével, Mavisszel, és építtet egy hatalmas kastélyt Erdélyben, ami az emberek elől bujkáló szörnyeknek nyújt pihenési helyszínt. Természetesen úgy van kialakítva a hely, hogy egyszerű emberfia ne jusson be, hiszen ha kiderülne, hogy szörnyek léteznek, mind egy szálig elpusztítanák őket. Drakula gróf pedig egyetlen szem lányát félti, és próbálja teljesen elzárni a világtól, nehogy őt is elűzzék, és próbálják megölni, mint egykoron Drakulával tették. Ezért mindent elkövet, hogy az emberekről egy olyan képet fessen lányának, amitől egyszerre és mindörökre eszébe se jusson utazgatni a nagyvilágban. Ám homokszem kerül a gépezetbe, és egy lazulós srác, aki imád világot látni, megjelenik a szállodában, ezzel fenyegetve annak jó hírét. Szerencsére először maga Drakula figyel fel rá, így tud intézkedni az ügyben, pár ecsetvonás, és festék után a fiúból egy Frankeinstein szörnyet farag. Így már nyugodtan közlekedhet a hotelben, de Drakula minél előbb el akarja távolítani a onnan. Azonban még Mavis pont találkozik a fiúval, akivel azonnal első látásra szerelembe esik. Ebből alakul ki a bonyodalom.
A film tökéletesen hozza az alap gyerekmesék vonalát. A történet alapozása, egy alapbonyodalom, ami elkezd megoldódni, ám akkor minden valamiért rosszra fordul, egy rövid szomorú rész, de persze a hősiesség és a szeretet megold mindent a végére. Ezt ezerszer láttuk már, de mitől lesz mégis nézhető a Hotel Transylvania? Talán azért, mert ilyen köntösben még sosem láttuk a sztorit, mert mai, mert modern. Néha jó látni a régi dolgokat új köntösben, hiszen mindenki arra törekszik, hogy valami újat mutasson, ami néha rosszul sül el, de pont ezért néha jó újra elővenni a régi jól bevált formulát.
Talán ami a legnagyobb erőssége a filmnek, hogy akármennyire is abszurd, mégis szerethetőek a karakterek, a film végére már imádjuk mind Drakulát, mind a Múmiát, és a társaikat. Mondanivalójában se igazán innovatív, de annál fontosabb a mai világban. Az egyik az, hogy ne gyepesedjünk be, nyissunk a világ felé, és ami a legfontosabb, hogy azért mert régen valami nem úgy sült el, ahogy gondoltuk, nem jelenti azt, hogy ha újra megpróbáljuk, akkor ugyanaz lesz az eredménye. A régi félelmeket le kell tudnunk küzdeni, és újrapróbálni, ami régen nem ment. A romantikus részét hanyagoljuk, mert persze, tök jó lenne azt hinni, hogy valaki több száz éven át egy nőt szeret, hogy "Zing" csak egyszer van az életben, és a szerelem örök. Elhinni persze bármit szabad.
Persze a film másik nagy erőssége a stáb. Adam Sandler Drakulája valami eszméletlen jó, az akcentus, a viccek, szinte fel se lehet ismerni őt, de aki már sok Adam Sandler filmet látott, meg fogja hallani. A többiekről ez annyira már nem mondható el, Selena Gomez mint Drakula lánya nem rossz, de lett volna még ott mit csiszolni. Annak ellenére, hogy két nagyon híres énekes is szerepelt a filmben, örültem, hogy nem volt teletömködve éneklős jelenetekkel (ami egy Disney feldolgozásban biztosan így lett volna), de valamiért ahogy leszokott (végre!) a Dreamworks a film végi éneklős zárójelenetekről (Shrek), úgy kapott rá erre a Sony. Nem értem ezeket, persze, ha már egyszer kifizetünk több tíz-százezer dollárt egy színésznek, aki egyben előadó is, akkor énekeltessük, de kicsit pont ezért, erőltettek lettek.
Zeneileg se túl kiemelkedő ennek ellenére, bele raktak pár 1-2 éves slágert, (Sexy and I know it, Call me maybe), de nem igazán találták el a környezetet. Tehát az tavalyi évet egyértelműen a Wreck-it Ralph nyerte zeneileg. Persze nem várhatjuk el minden animációs filmtől, hogy remek, akár magában hallgatható zenéket gyártson a filmjei alá.
Képi világa viszont teljesen rendben volt, remek ötletek voltak benne, szép volt, teljesen rendben volt. Nem tudom nagyon kiemelni a többiek közül, hiszen ez azért elvárható egy 2012-es animációs filmtől.
Összességében a film rendben van. Nem túl különleges, de nem is egyszer nézhetős. Ez pont olyan film, amit évente, félévente egyszer elő lehet venni, megmosolyogni, örülni neki, aztán újabb fél évre, egy évre félretenni. Társaságnak családot vagy barátnőt/barátot ajánlanék. Moziban sem hiszem, hogy sokkal jobb mint otthon ülve a monitor előtt, de ha tehetitek adjatok érte pénzt, mert kíváncsivá tett, 2015-ben pedig jön a folytatás! Főleg olyanoknak ajánlanám, akiknek a gyomra bírja az animációs filmeket, és azok bugyutaságát, de ismét azt tudom mondani, ha nincs valakinek iszonya az ilyen filmektől, nézze meg!
Pontszám: 7/10

Wreck-It Ralph

Bemutató: 2012. október 29.
Rendező: Rich Moore
Műfaj: animációs-kaland
Stúdió: Walt Disney Animation Studios
Kiadó: Walt Disney Pictures
Hossz: 120 perc
___________________________

A Disney szó hallatán valahogy minden korombelinek összerándul a gyomra. Nem véletlen, mindannyiunknak rögtön az éneklő állatkák, törpék, és hercegnőcskék jutnak eszébe, semmi olyan, ami érdekelheti a '90-es években felnőtt fiatalokat.   Amikor tavaly nyáron hallottam először a Wreck-It Ralphról, egyszerre szorult görcsbe a gyomrom, és voltam nagyon boldog.  Igen, végre belátta a filmipar, hogy nem elnyomni kell a játékipart, hanem bevonni, szerepeltetni a filmvásznon, persze anélkül, hogy bárminek reklámfilmet állítsanak. A '90-es évek gyermekei számára az élet része volt a videojáték, kinek milyen formában, de jelen volt. Szerettük. Imádtuk. Csak azért keltünk fel reggel, hogy hazarohanva az iskolából, táskánkat lecsapva a szobánkba beülhessünk a kis szürke, fekete, fehér dobozkánk mellé, különböző játékokat pakolva bele, és egészen addig nyomkodjuk az irányítót, amíg egyik szülőnk nem ordította el a hangját velünk, hogy most már aztán mars aludni. Nem mintha nem lett volna közösségépítő szerepe is. Másnap az iskolában lelkesen meséltük egymásnak, hogy ki milyen szintet hogy oldott meg, kinek 1 élete maradt, és úgy győzte le a "stage boss"-t, ki épp egy új bónusz pályát fedezett fel, valaki pedig kijátszott egy végtelenül nehéz játékot. Aztán néha napján, nagyon ritkán persze, de elcsavarogtunk csapatostul a közeli játékterembe, és FIFÁztunk, TEKKENeztünk, lövöldöztünk játékpuskákkal a képernyőre, de a kedvencünk örökké a jól bevált platform játékok voltak, ami minden kaja és zsebpénzünket elnyelte (azt a kemény 500 forintot, amit hetente kaptunk szüleinktől). De nem ezért mentünk le. Ahogy nem is azért játszottunk, mert akkora hatalmas élmény lett volna (hiszen a 8-bites világban hol beszélhetnünk még a játékok szépségéről, ha őszinték vagyunk?), hanem mert volt egy varázsa a játékteremnek. Ahogy teljesen beleéltük magunkat, ahogy elugrottunk, ha a képernyőn felénk lőttek, ahogy leugrottunk a játékmotorokról, ha ütköztünk, és ahogy fogunk összeszorítva, hunyorogtunk az éles kanyaroknál egy-egy autós játékban. Ahogy biztattak bennünket a barátaink, mikor eljutottunk a főellenséghez. Ez volt a játékok aranykora.
Ezért hozott akkora lázba engem a Wreck-it Ralph. Tudtam, ha minden jól sül el, akkor visszakalauzol engem a gyerekkoromba, akkor pontosan azt a világot mutatja be, ami olyan rég volt már. Ez a legnagyobb erőssége a filmnek, és ez is a legnagyobb gyengéje. Félő volt, hogy a fiatalabb nézők, akik akarva-akaratlan meg vannak célozva a Disney által, már nem fogják értékelni a sok utalást, és nem fogják átérezi az egésznek a "feelingjét", az életérzést, amit a film sugall.
A film elején megismerjük Ralphot, aki egy nagyon régi játéktermi játék főellensége, ahol a célja, hogy szétromboljon egy épületet, amit majd a főhősnek (Fix-It Felix) meg kell javítania. És amint Felix feljutott az épület tetejére, a lakók fogják Ralphot és ledobják a felhőkarcolóról, egyenesen a sárba. Nem túl jó meló, igaz? Minden egyes nap törni zúzni, ledobódni hatalmas épületekről, és utálva lenni mindenki által. Így érthető, hogy az amúgy nagyon jószívű Ralphnak egy nap elege lesz, és úgy dönt, hogy megszeretteti magát a játékbeni társaival. Miután csúfosan elküldik, mondván, ha szerez egy medált (amit a játék végén a főhős kap), talán megengedik hogy a házban lakjon egy szemétdomb helyett, és nem fogják mindenhonnan kiközösíteni. Így hát nincs más választása, elindul játékvilágokat látni, hogy szerezzen magának egy medált. Aztán egyik játékból a másikba keveredik, különböző kalandokat átélve.
Többet nem is szeretnék magáról a történetről mondani. Leszögezném, szerintem iszonyú szívfacsaró a történet, nagyon kitalált a világ, még ha vannak is problémái, amire kitérek lentebb. A mondani valója pedig egészen zseniális, egy Disney filmhez képest. Persze, lerágott csont már a "fogadd el önmagad", "szeresd ami vagy", és hasonló közhelyeket filmvászonra vinni, de úgy érzem, hogy ebben egy hangyányit, de több van. A film híres mondata, ("Rossz vagyok, és ez jó. Sosem leszek jó, de ez egyáltalán nem rossz. Senki más nem lennék szívesebben, mint saját magam") hihetetlenül feltárja a jó-rossz jelzők értelmetlenségét, majd a film később erősen (és szerintem erősebben mint eddig bármelyik hasonló kaliberű film) sugall valami féle Jin-Jang bölcseletet, hogy minden jóba kell valami rossz, az építést rombolni kell, hogy építeni lehessen, de a rosszban is ott lakozik a jó, valamiféle élet körforgása ez. Ami igazán megdöbbentő, hogy még mindig egy hivatalosan Disney filmről beszélünk! Ilyen bölcsességeket utoljára Pixar filmben láttam, igaz, hogy ma már a Disney azt is megvásárolta.
Azonban ha már a Pixart megemlítettem, a film több szegmense nagyon erősen hajazott régebbi Pixar filmekre. Rögtön ott van a kezdőjelenetben, amikor a játéktermi gépek karakterei mikor bezárt a terem, életre kelnek, önálló életet élnek, de mire újra nyit a terem, mindenkinek a helyén kell lennie, mosolyognia kell, és hagyni magukat "játszatni". Nem ismerős ez valahonnan? De igen, ez a Toy Story, egy az egyben, átemelve egy videojáték szintre. Nem mondom hogy rossz ötlet, sőt, nagyon is jó, meg csak az elején tűnik fel, mert nem sokszor kerülünk ki a "való világba", hogy ez megzavarjon bennünket, mint a Toy Storyban nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy még véletlenül se lássák meg az emberek, hogy a játékok élnek.
A másik ilyen pedig a Cars (Verdák), a Sugar Rushos jelenetekben. Nem mondom, hogy ugyanaz, vagy egyértelmű lenne a koppintás, de néha azért olyan érzése támad az embernek, hogy mindjárt feltűnik a kanyarban Lightning McQueen.
És a zene. Az a zene. Nincs rá szó, ahogy keverik a 8-bit muzsikát (ami lehet csak nekünk "oldschool" gamereknek muzsika) a mai stílusokkal, lehengerlő. Arról már nem is beszélve, hogy minden zenét nagyon jól eltaláltak, nagyon illenek a képsorokhoz, más zenével talán nem is lenne annyira jó. És ami hab a tortán: Skrillex egy Disney mesében. Igen, jól olvastátok. SKRILLEX zene van a mesében (Bug Hunt), ami önmagában is teljesen megállná a helyét, nemhogy filmzeneként. Ez mutatja azt, hogy a Disney rájött, hogy lépnie kell a korral, nem lehet mostmár mindig visszanyúlni a 100 éves mesékhez mint a Rapunzel, vagy a Békakirályfi (nem mondom, mindkettő filmet imádtam, szó se róla), kell haladni, minden korosztályt kielégíteni. Good move Disney! Ha ezt így folytatják, még az is lehet hogy nem fogom mind a húsz körmömet lerágni izgalmamban, nehogy elrontsák a Star Wars új trilógiáját. De ha a cikk után nincs kedved megnézni a filmet, hallgass bele a zenéjébe! Ha utána se jött meg, akkor lehet nem is neked való.
Összességében a film nagyon pozitív csalódás, minden félelmem és fent tartásom elűzte. Kezdek teljesen megbízni a Disney Animationsben. Mindenképp társaságban ajánlom, de egyedül is nézhető, ugyanúgy élvezni így is úgy is, garantálom, hogy ez nem háttérfilm, ha ezt nézitek, mindenképp filmezni akarjatok, különben nem éri meg! Konkrétan akárkit szívesen ajánlok a nézéséhez, barátnőt, barátot, hugit, nővért, bátyót, öcsét, aput, anyut, kutyát, mindenki megtalálja benne a magának valót. Fogyasztani mellé sssziiigorúan popcornt! Én azt mondom, ha telik rá, adjatok ki pénzt érte, de ismét felhívnám a figyelmet, hogy SZIGGORÚAN eredeti nyelven tessék nézni (ismét csak a borzalmas szinkronkönyvet tudom felhozni okának, nem tudom mi van a mai fordítókkal, tisztára mintha be lennének vodkázva mindennap... Rontó Ralf? Most komolyan?). Nem tudok a végére mást írni, nézzétek, élvezzétek, szeressétek!
Pontszám: 8.5/10

Rise of the Guardians

Bemutató: 2012. október 10.
Rendező: Peter Ramsey
Műfaj: animációs-akció
Stúdió: Dreamworks Animations
Kiadó: Paramount Pictures
Hossz: 97 perc
____________________________

A Dreamworks megint megcsinálta. Talán e filmje után kijelenthetjük, hogy átvette a Pixartól az animációs filmek királya címet. A How to Train your Dragon után sosem gondoltam volna, hogy ilyen hamar kapunk egy olyan filmet, amely ennyire megütné azt a baromi magasra tett lécet, amelyet az előbbi filmmel tettek. Szerintem senki se gondolta. Habár a Pixartól is kaptunk a tavalyi évben egy olyan címet mint a Brave, ami kiváló egyestés kaland volt, de egyre silányul a repertoár, egyre inkább erőltetve a régi brandeket. Nem mintha a Toy Story 3 nem lett volna az utóbbi '10-es évek egyik legjobb animációs filmje, de valahogy a Wall-E óta nem hozza a formáját a Pixar, ráadásul az a cég, ami majdnem 10 éven át uralta az animációs filmek piacát. Ellenben a Dreamworks a nagy vízválasztó, How to Train your Dragon óta (szinte) csak jó filmeket gyárt -- persze tekintsünk most el a kisebb bakiktól, mint a Madagascar sorozat erőltetése -- ami a jövőben se fog változni ahogy elnézem. De erről nem itt, nem most, lássuk, miért is magasztalom én az egekbe a Dreamworkst!
A film elrepít minket a varázslatos lények világába, azon "őrzők" életébe nyerhetünk belátást, akik egész gyermekkorunk alatt vigyáztak minket, behintették a szemünket varázslatos homokkal este, pénzt csempésztek a párnánk alá, amikor kihullott egy tejfogunk, hímes tojásokat rejtettek el húsvét napján, és persze akik karácsony éjjelén ajándékokat dugtak a fa alá. És megismerhetjük főszereplőnket, aki nem egészen őrző, de nem is szimpla ember: egy láthatatlan szellem, aki mindig is velünk volt, már több száz éve, köztünk járt, nyomott hagyott télen az ablakunkon, és amikor valami hatalmas őrültségre készültünk, végig figyelt bennünket. Ő nem más, mint Jack Frost, a jéglidérc. A karaktere amolyan "Lokis", minden lében kanál, életerős, humoros, minden csínyben benne van.
A történet szerint Jack Frost, az emberek számára láthatatlan. Bármennyire próbál beleavatkozni az emberek életébe, de sikerül neki, azonban tudtán kívül, a 4 létező őrző (a Mikulás, a Húsvéti Nyuszi, a Fogtündér, és a nálunk nem annyira híres Homokember) kiválasztja őt maguk mellé, mert feltűnik a régi, gonosz szellemtestvér, a Mumus, aki a gyermekek félelméből táplálkozik.
A történetről szerintem ennyi elég is, sokkal izgalmasabb a karakterábrázolás, a karakterfejlődés.
Jack Frost egy őszhajú ifjú, aki varázslatos képességekkel rendelkezik, a szelek ura, és varázsbotjával bármit megfagyaszt. Tekintve, hogy a világon tényleg kevésbé ismert figura, (bár létező, hozzá kell tenni), vele szembe nincs is nagy elvárásunk.
Nem úgy a másik 4 főszereplőnkkel, mint például a húsvéti aranyos nyuszikával. Itt egy kenguru méretű hatalmas nyúl, aki erős ausztrál akcentussal beszél, tekintve, hogy persze hol máshol is lenne az otthona, mint a Húsvéti-szigeteken. Ausztrál létéből adódóan egy bumeránggal küzd, segédei pedig két lábon járó tojáskák, és persze a Húsvéti-szigetekről ismert nagy kőfejek.
A fogtündér, egy anyáskodó, folyton mozgásban lévő fél-kolibri-fél-ember, aki egyszerűen rajong a fogakért. Lába sosem éri a földet, és kis segédeivel, a bébifogakkal végzi a munkáját, hogy összegyűjtse minden gyerek első 28 tejfogát, amikben a gyerekkor legfontosabb emlékei tárolódnak, és amikor arra van szüksége felnőtt fejjel valakinek, ezeket az emlékeket visszahozza számukra.
Homokember, az nyugodt és szép álmok varázslója, ő nem beszél, azonban hatalmas erővel bír, a képzelet erejével. Annyi plusszal, hogy amit elképzel, azt a varázshomokjából valóra is tudja hozni, legyen az kulcs, kard, vagy repülőgép.
És végül a Mikulás. Felejtsük el a minden karácsony környékén propagált mosolygós kedves ősz bácsit, aki nagy puttonnyal járkál, házról házra. North egy erős orosz akcentussal beszélő, agyon tetovált harcos, aki 2 szablyával rohan a harcba, ha arról van szó. Természetesen a gyárában a yetik szorgosan gyártják az ajándékokat, de North itt inkább főnök, mint valami jóságos öregapó. Komolyan, annyira lehengerlő ez a Mikulás ábrázolás, hogy a film során azt vártam, hogy mikor kap elő egy vodkás üveget, és húzza le az egészet.
Igazából tényleg a karakterek szerethetősége egyszerűen magával rántja az embert, és másfél órán át nem ereszti a markából, a legvégére már úgy állunk fel a film elől, hogy most azonnal kérjük a 2. részt, de minimum DVD-n, mert ezt újra kell nézni. Pont emiatt elmondani se nagyon lehet, hogy MIÉRT jó a film, pedig az. Bár hallottam már olyanról is akinek nem tetszett.
A zenéje sajnos nem üti meg a "nagy bátyó" szintjét, közel sincs olyan élvezhető zenéje mint a sárkányos kedvencünknek, de nem is szörnyű. Nem értem miért nem szerződtették ehhez a filmhez is John Powellt, de reméljük majd legközelebb.
Összességében ajánlanám mindenkinek, akinek a sárkányos csoda tetszett, ebben sem fog csalódni, ha tehetitek nézzétek 3D-ben mozivásznon, azonban SEMMIKÉPP se szinkronosan, és ezt most nagyon komolyan mondom, mert ilyen fordítást, amiben Jack Frostot DÉR JANKÓNAK fordítják... Brr, kiráz tőle a hideg. Társaságnak akárkit javasolnék szinte, testvértől, baráton át, barátnőig, bárki, aki nem úgy gondol a mai animációs filmekre mint gyerekmesékre. Ja igen, és ha tehetitek adjatok ki érte pénzt, minden egyes magyar forintot megér a dolog, főleg ha belegondolunk, hogy ezzel támogathatunk minden egyes filmet. Köszönjük Dreamworks, és a Croodsig viszontlátásra!

Pontszám: 8.5/10