Just Go With It (Kellékfeleség)

Bemutató: 2011. február 11.
Rendező: Dennis Dugan
Műfaj: romantikus vígjáték
Stúdió:
Kiadó: Columbia Pictures
Hossz: 110 perc
______________________

Jennifer Aniston világhírű színész. Legtöbben a Jóbarátok Racheljeként ismerik, a szókimondó, kicsit beképzelt, ám később jelentősen megváltozó csinos karakterére, akinek a szerelmi élete sosem tiszta. De Aniston a Jóbarátok befejezése után az egyik legkeresettebb színész lett a barátok közül, és igazán elkezdődött a karriere, de sosem hagyta teljesen, hogy elfelejtsük Rachelt, míg sokszor teljesen más környezetben volt.
Adam Sandlert egy nagy állatnak ismertük meg még pályafutása elején, azonban mára egy jelentős romantikus vígjátékbéli karakternek ismerjük, aki mindig megmutatja, hogyan lehet magunkból a legnagyobb állatot kicsalni, de mégis megnyerni a nőt a végén. De mégis, mit történik, ha ezt a két legendás színészt összerakjuk egy filmbe? Hát lássuk!
Történetünk elején megismerhetjük Danny Maccabeet (Adam Sandler), aki épp értesül róla, hogy a jövendőbelije valójában nem is szereti őt, sőt, egyenesen kigúnyolja, persze a háta mögött. Danny bánatát már épp alkoholba fojtaná, amikor a bárban feltűnik egy gyönyörű nő, aki mikor meglátja Danny ujján maradt gyűrűt, szörnyen érzi magát, és amikor Danny elárulja, hogy valójában 15 gyereke van, ám a felesége veri őt, és megcsalja, a bombázó leány egész konkrétan az ágyába vezeti az újdonsült "férjet". Így jön rá főhősünk a jegygyűrű hatalmára, arra, hogy miként csalhatja ágyba bármelyik lányt, egy kis "füllentéssel". Így jutunk el Danny jelenébe, amikor mint már sikeres plasztikai sebész megismeri álmai nőjét egy bulin, egy bizonyos Palmert (Brooklyn Decker). Ám egy jó éjszaka után Palmer megtalálja Danny zsebében a jegygyűrűt és magyarázatot vár. Persze Danny köpni-nyelni nem tud elsőre, így másnap tanácsot kér asszisztensétől, Katherinetől (Jennifer Aniston), aki azonnal kitalálja a megoldást: Danny mondja simán azt, hogy valóban házas, de már beadta a válási pert. A plasztikai sebész meg is teszi ezt másnap, ám Palmer tovább bonyolítja a dolgot: találkozni akar ezzel a bizonyos feleséggel. Danny nem tud másra gondolni mint Katherinere, hogy legyen amolyan "kellékfelesége", csak amíg Palmer meg nem nyugszik. Katherine végül belemegy a dologba. Hazugság hazugságot követ, míg végül Palmer azt hiszi hogy Dannynek már gyerekei is vannak. Tehát egyre bonyolultabb a sztori, míg végül valahogyan Hawaiion kötnek ki...
Nem akarom ennél részletesebben elmondani a sztorit, mert szerintem nagyon vicces és romantikus film létére még izgalmasnak is mondható. Egyébiránt ezekről a filmekről sokat nem lehet elmondani, mivel a legtöbb egy sémára készül. Poénok, romantika, szexiség, bonyodalom, megoldás.
A poénok a filmben fenomenálisak. Komolyan mondom, én nem vagyok az a "hangosan kacagós" embertípus aki ül a film előtt és hahotázik, de ezen a filmen kénytelen voltam néha nagyokat nyeríteni. Főleg a két gyerek, ők voltak a film igazi sztárjai, szerintem a legtöbb igazán jó poént ők sütötték el. Elmondani nem igen lehet, látni kell az egész filmet, de garantálom a jó kedvet. Főleg a kislány, az angol akcentusával, valami hatalmas.
A film romantikája tökéletesen megfelel annak, hogy nagyonszerelmesnagyonpárok átvegyék belőle a tipikusan "cuki" dolgokat. Biztos ti is láttatok olyan filmeket, ahol voltak olyan szó összetételek, vagy mozdulatok, amik maradandó élményt nyújtottak. Másfelől meg abszolút kielégíti az ember romantika elvárását, sőt. Néhány jelenet, képsor, párbeszéd igen stílusos és meghatóvá sikeredett. Bár egyik sem érte el a Scrubs béli híres J.D. - Elliot mólós jelenetét, ami alatt a Hey Ya akusztikus verziója szól.
Szexiség. Ezalatt azt értem, hogy hányszor jelenik meg lobogó hajú bikinis nőszemély, ami odavonzza a képernyőre a férfinézők tekintetét is. Azt kell mondjam, hogy akik szép nőket akarnak látni, ez egy jó film számukra. Nem mondom hogy tökéletes, de szebb lányok, mint a Sucker Punchban voltak. Hihetetlen, hogy Jennifer Aniston még 41 évesen is tökéletes egy olyan szerep eljátszására, ahol gyönyörű érett nőt kell játszani. Másfelől meg ott a 25 éves Brooklyn Decker, aki aztán tényleg minden férfi álma, elég csak ránézni.
A bonyodalom a filmben teljesen helytálló és logikus, nekem tetszett, jól volt felvezetve, bár talán kicsit kiszámítható volt (nekem már a film közepén leesett hogy mi a film vége, tehát nem kell számítani majd Tökéletes Trükk féle fordulatokra).
A megoldás teljesen jól teszi a dolgát. Kielégítő magyarázatot ad, nem érezzük befejezetlennek, vagy elhamarkodottnak a filmet. A film után nyugodt lélekkel tehetjük le a fejünk a párnára, azt hiszem nem árulok el sokat, ha azt mondom hogy "Happy End". Hisz mi más is lehetne, kérem?!
A színészi teljesítményt szerintem nem kell részleteznem. Már önmagában megéri megnézni a filmet Aniston és Sandler játéka miatt, de én mégis szeretném kiemelni a két gyerek főszereplőt, akik ahhoz képest, hogy gyerekek, mondhatni világsztárokat alázhatnának porba. Na jó, ha nem is világsztárokat, bármelyik magyar színészünket gyatyába rázná, és ez engem rázott meg. Hogy lehet az, hogy a magyar színészet, legalábbis a filmjáték színészet ennyire gyatra, hogy két 15 év alatti gyermek simán túl játssza az összes magyar színészt, egybe. Nem túlzok, nézzétek meg.
A zene hangulatosra sikeredett. Bár nincs olyan NAGYON sok emlékezetes muzsika, felcsendül pár Snow Patrol, vagy The Police szám, vagy ezeknek keveréke(!!). Nagyon kellemes, akár önmagában hallgatásra is.
Összességében a film nem csak egyszer nézhetősre sikeredett szerintem, én még mindenképp fogok repetázni belőle, bár nem rögtön most, azonnal, de még egy olyan 5-6 film után biztos. Mindenkinek csak ajánlani tudom egy könnyed nyári estére vagy délutánra, haverokkal vagy egyedül, egy tál pop-corn és egy pohár üdítő mellett a nagy forróságban. Tényleg megéri!
Pontszám: 8/10

Sucker Punch

Bemutató: 2011. március 25.
Rendező: Zack Snyder
Műfaj: akció-fantasy
Stúdió: Legendary Pictures
Kiadó: Warner Bros. Pictures
Hossz: 110 perc
_________________________

Lara Croft óta tudjuk, hogy imádjuk a szép nőket hatalmas pisztolyokkal, és a Kill Bill óta rajongunk értük, ha egy japán kardot vesznek a kezükbe, és bámulatos szaltókat ugranak, és csak úgy repkednek a levágott, fejbe lőtt fejek. De vajon elég-e ennyi, hogy egy jó filmet készítsünk? Vajon eleget tesznek-e igényeinknek a női idomok és pisztolyok kiállítása? Kell-e sztori?
A Sucker Punch ezeket a kérdéseket feszegeti, sajnos azt kell mondjam, hogy egy elég negatív irányba. Címe jól festi le a filmet: váratlan ütések, teljesen kiszámíthatatlan fordulatok. Csak sajnos nem sikerült olyan jól elosztani ezeket a fordulatokat, mint mondjuk egy Mementóban, vagy egy Tökéletes Trükkben láthattuk.
A történet elején megismerhetjük szőke bombázó főszereplőnk megrázó történetét, ahogy édesanyja meghal, és mostohaapja, mikor rájön, hogy a felesége nem rá hagyott mindent, hanem a két lányára, dührohamot kap, és szexuális aktusra akarja kényszeríteni a nagyobbik mostoha lányát, aki viszont megmenekül ettől. Ám húga nem jár ekkora szerencsével, ő valamilyen módon (a filmből nem derül ki kristálytisztán, vagy ütlegelés miatt, vagy durva megerőszakolás miatt) meghal. Mikor a rendőrök kiérnek csak a babaarcú főszereplőnket látják egy pisztolyt szorongatva, másik kezében halott húgával, így egyértelmű a helyzet. A lány megőrült anyja halála miatt, ezért elmegyógyintézetbe viszik. Itt kezdődik el Baby Doll kalandja, amikor kiderül számára, hogy az intézetben valójában egy bordélyház működik, ahol nagyobb, szebb idomokkal megáldott lányokat viszik, és ott végzik a dolgukat. Megismerhetjük a már névtelen, csak "prostinévvel" rendelkező lányokat, Rocketet, Sweet Pea-t, Ambert és Blondiet, akik ugyanolyan sorsra jutottak, mint szőke főszereplőnk, aki a Baby Doll nevet kapta. Miután Rocket bemutatja a bordélyház rejtelmeit Baby Dollnak, elérkezik a táncóra ideje, ahol a lányok megtanulják, hogy lehet kielégíteni férfiakat vizuálisan. Baby Dollról kiderül, hogy egy őstehetség, ám ebből mi, kedves nézők, egy képkockát se láthatunk, mert mikor a bombázónk táncra perdül, más, fantasztikus elemekkel ellátott kalandokat élhetünk át. Valahol ez az álomvilág és a bordélyházi valóság összeér, de erre térjünk vissza később. Baby Doll végül tervvel áll elő: meg fognak szökni, bármi áron! Így kezdődik el a filmünk.
Nos... A film inkább 2 film összegyúrása. Valami teljesen fura, sőt, inkább indokolatlan összegyurmázása. Egyszer ott van a kicsit psziho-thriller, a lányról akit kihasználnak, és a "durvábbik" hostesskedésre kényszerítenek, és a másik része az a brutális katonai, szuperhősös, ahol Baby Doll elképesztő szaltókkal vágja le robot ellenfelei fejét, törzsét, lábait. Nem mondom, mind a kettő jó elgondolás, nagyon is, de valahogy nem illik össze. Meglehetett volna csinálni igen megrázóra és elgondolkoztatóra, ilyen tipikus "világgyűlölet" ébresztőre a filmet, hogy egy igazi thrillert nézzünk, és meglehetett volna csinálni egy (bár kicsit nevetséges) akciófilmet, ahol sárkányokkal harcolnak, robotokkal, második világháborús német katonákkal, és így tovább. De a kettő együtt a megrázó részét nevetségessé tette, az akció részének a varázsát pedig teljesen összetörte.
Másfelől a sztori része, ahhoz képest hogy milyennek indult, és milyen lehetett volna, elég gyengére sikeredett. Nem volt meg az a izgalom, hogy "most mi következik?!", nagyjából minden kiszámítható egy ideig a filmben... Persze nem véletlenül kapta a "Sucker Punch" nevet. Többet nem is tudok róla mondani, föntebb ki van fejtve.
Viszont a vizuális részéről egy rossz szót nem tudok mondani. Igaz, manapság már ez az elvárt, de valóban szép mozdulatok (is) vannak a filmben, robbanások, hangeffektek a helyén vannak, bár azért nem kell egy Avatar szerű világot elképzelni, attól messze áll, de ne hasonlítgassuk össze ezt a két filmet, mert nem egy súlycsoportban vannak, olyan lenne, mintha egy pehelysúlyú kezdőt egy nehézsúlyú világbajnokkal tennének össze egy ringbe. Esélye sincs a Sucker Punchnak.
A zenével sem voltam teljesen megelégedve. Sokszor egész egyszerűen elfelejtettem, hogy szól, és ha elhallgatott, észre se vettem. Egyáltalán nem volt balanszban a képi világgal, nem segítették egymást, a zene maximum egy rozoga támaszt nyújtott a képnek, de mindenképp a vizuális effektek vitték a pálmát. Önmagában a zenék egyszer hallgathatóak, nem kiemelkedő teljesítmény, de az is lehet, hogy az én ízlésemnek nem megfelelő.
Összességében a Sucker Punch alulról súrolja a nézhetőség határát, de ha még bele is vesszük, abszolút egyszer nézhetős film, sőt, igazából az ember azt se bánja, ha a középén leállítja a filmet, elmegy megnézi a kedvenc sorozatát, ránéz a facebookra, twitterre, e-mailre, blogra, és úgy folytatja, mert nem szippantja annyira magába a nézőt. Csak azoknak ajánlom, akik félmeztelen csajokat akarnak látni náci katonákat vagy sárkányokat kaszabolni, de ennél többet ne várjanak a filmtől.
Pontszám: 5/10

The Prestige - A tökéletes trükk

Bemutató: 2006. október 20.
Rendező: Cristopher Nolan
Műfaj: thriller
Stúdió: Touchstone Pictures & Warner Bros. Pictures
Kiadó: Touchstone Pictures & Warner Bros. Pictures
Hossz: 130 perc
_________________________

Varázslat. Bűvészet! Abrakadabra! Hogy erre eddig még hogy nem gondolt senki!
Tökéletes trükk. Nem igazán adja vissza a film lényegét véleményem szerint. Jó-jó, valóban, amit ott látunk, az lenyűgöző és hihetetlen, nem egyszer fogjuk a film közben azt mondani hogy "te jó ég!", és gúnyosan, vagy éppen döbbenten mosolyogni, hogy bizony, ezek az emberek valóban bűvészek. Mindig ott a csavar, a lenyűgöző tényező. Pedig mindent az orrunk előtt csinálnak. Végig ott a megoldás, ahogy egy bűvész trükkjében is. De nem vesszük észre. Hiszen nem is akarjuk észrevenni. Ez a bűvészet lényege.
A történet igencsak kusza, nem egy mindennapi film, ahol egy irányban halad a történet, és egymás után következnek a jelenetek. Mondhatjuk úgy is, hogy fel vannak cserélve a jelenetek. Láttunk már ilyet, nem újdonság, sőt, aki már többször látott ilyet (Memento, Pulp Fiction), annak talán már egy kicsit idegesítő, hiszen akármennyire izgalmassá teszi a történetet, és majdhogynem "kitalálhatatlanná", de jobban kell figyelni a filmre annál, mint amekkora csattanó van a végén.
Tehát történetünk elején egy bűvészt látunk, aki azt állítja hogy teleportálni fog. Egy férfi azonban a díszletek mögé megy, egészen a porond alá, ahol is egy víztartályba belezuhan a bűvész teste, aki azt állította, hogy eltűnik és újra megjelenik -- ezúttal máshol. A lenti férfi pedig végignézi, ahogy megfullad a szerencsétlen bűvész a tartályban. Ezek után persze leleplezik őt, és ráfogják a gyilkosságot, hogy ő tolta be a csapóajtó alá a víztartályt, annak nem kellett volna ott lennie. Bíróságra viszik az ügyet, és innentől elkezdődik a visszaemlékezés, a történet kibogozása, kik is voltak ezek a férfiak, kik is a bűvészek, milyen trükkről volt szó.
És innen indul el szintén az nagyobbnál nagyobb ámulatba ejtő, és "homlokcsapkodós" 2 óra. Nem tagadom, valóban izgalmas 2 óra volt az életemben, azt sem tagadom, hogy érdemes volt megnézni. De lehet, csak mert nekem annyian ajánlották már ezt a filmet, és annyira mondták hogy csúcs-szuper, nézzem meg, meg hogy gondolkodtatós, és tényleg filmtörténeti csoda, nekem mégsem tetszett annyira. Nem volt meg az a "hát Úristen, én ezt megfogom nézni holnap is" életérzés, meg az a "bent maradok még 5 percet a fotelban hogy átgondoljam a történteket" sem. Bár a Tesla vonal a tetszett. Az nagyon is helyén volt, sőt.
A film természetesen nagy igazságokat mondd ki. Például kezdetnek azt, hogy sok mindent csak azért nem látunk, csak azért nem értünk, mert egész egyszerűen nem akarjuk (eléggé). Ez mindennel így van. Iskolával, emberi kapcsolatokkal, filmekkel, regényekkel, családdal, vagy ez esetben bűvésztrükkökkel. Az is nagy igazság, hogy nem lehet nagy sikereket elérni, nem lehet könnyen célhoz érni anélkül, hogy ne mocskolnánk be a kezünket valahogy. Persze itt nem kell olyan drasztikusan érteni, mint azt a filmben láthatjuk, de ha elgondolkozunk ezen, van benne valami. Bár nem feltétlenül pozitívum ez a mai világban.
Összességében Christopher Nolan kitett magáért ismét. Itt már bőven egy Batman: Kezdődik! és egy Mementó után járunk, de valahogy itt, ezután a film után érezhetett rá Nolan a filmkészítés titkára, mondhatni "trükkjére", mert ezután ilyen filmek jöttek a rendezésében mint A sötét lovag, vagy a 2010-ben nagy sikereket elérő Inception (Eredet). És tűkön ülve várjuk már a Dark Knight Rises-t, a Nolan féle Batman trilógia(?) befejező epizódját.
Akár beismerjük, akár nem, muszáj megemlíteni azt, hogy a film sikerét nagyban befolyásolta a főszereplő színészek nevei. Kezdetnek az egyik főszereplőt Hugh Jackman játsza, a jól ismert Farkasunk az X-menből, de Van Helsingként is láthattuk már vámpírvadászni. Másik ismert és megbecsült színész Christian Bale, aki nevéről mindenkinek azonnal a jó öreg denevérember jut eszébe, Nolan úgytűnik szeret vele dolgozni, ám az is igaz, hogy jól játszik, ahogy a Batman filmekben, itt is tette a dolgát. Ami még nagyon tetszett, ahogy ezek az echte amerikai színészek milyen jól játszották az angol akcentust, szépen, ízletesen, ahogy azt kell. Elismerem tehát, hihetetlen jó alakítás volt mindkét színésztől, ez nálam minimum 1 pontot húzott a dolgokon.
Zenéről nem tudok sokat mondani. A film után megint megkérdeztem magamtól, hogy "volt egyáltalán zene ebben a filmben?" Ha volt is, annyira háttérzene volt, hogy maximum a dramaturgiát növelte, talán még azt sem, tehát szó sincs (igen, mondjuk együtt:) Így neveld a sárkányodat szintű muzsikáról, vagy Avatar: The Last Airbender féle zenéről.
Lényegében a film nagyon is a helyén volt, bár nekem valamiért egy hajszállal az elvárt alá csusszant. De ajánlom mindenkinek, ezt egyszer látni kell, aztán el lehet felejteni, lehet őrizgetni az emlékezetünkben, de sokat beszélgetni róla nem nagyon lehet, a trükkökön kívül.
Pontszám 7/10