127 hours - 127 óra

Bemutató: 2010. November 5.
Rendező: Danny Boyle
Műfaj: önéletrajzi kaland
Stúdió: Film4 Productions
Kiadó: Fox Searchlight Pictures
Hossz: 94 perc
__________________________

"Igaz történet alapján". Valamikor régen, a történet mesélés hajnalán ez egy bevett szokás volt. A népmesék végéről ismert "aki nem hiszi járjon utána" fordulat is tulajdonképpen ugyanez. Daniel Defoe a Robinson Crusoe regényét is azzal próbálta eladni, hogy valóságos történetként írta meg. Aztán a filmvilágban egy ideig még élt, ideig még kedvelt volt olyan filmet nézni, amely igaz történetet mesélt el. Csak aztán ez túl depresszív volt az embereknek, sokkal inkább hallgattak meséket sárkányokról, hősökről, aztán bűnözőkről, akik a világot akarják elpusztítani és így tovább. Úgy tűnik azonban, hogy mára ez a jó szokása az embereknek, hogy szívesen hallgatnak igaz történeten alapuló történeteket, kezd visszatérni. Legalábbis a 127 óra, az elejét leszámítva, konkrétan egy megtörtént eseményt mesél el.
Történetünk elején megismerhetjük Aron Ralstont, aki egy igazi fenegyerek. Mindig mozgásban van, ugyan mérnöki végzettsége van, de életét nem a munka tölti ki. Szerelme a Grand Canyon. Aron Ralston egy sziklamászó. Aron Ralston egy életvidám, őrült fenegyerek. A film elején ezt az örömteli embert láthatjuk, amint kikocsikázik a bizonyos Nagy Szakadékhoz Amerikában. Mivel egy bizonyos terepen túl már nem tud tovább kocsival menni, így biciklire száll, és nekivág a sivatagnak. Itt fut össze két arra járó, teljesen elveszett lánnyal, akik egy bizonyos helyet keresnek itt a Grand Canyonban, persze Aron Ralston úgy ismeri már ezt a helyet mint a tenyerét, így könnyen elvezeti az eltévedt lelkeket, a kívánt helyre. Bónuszként meg is lepi őket egy "természeti medencével", ahol sokat hülyéskedik a lányokkal, de végül mindenki megy a dolgára. Persze a lányok hála nélkül nem engedik el a segítőjüket, ezért meghívják a másnapi bulijukra. És Aron Ralston folytatja az útját a nagy sivatagban, míg végül le kell ereszkednie egy szakadékba. Ám a föld alatta megmozdul, és lezuhan pár métert, de ami a nagyobb probléma, hogy egy többszáz kilós kő is ráesik a kezére, és beékeli azt, hogy elmozdíthatatlanná válik mind a kő, és mind a keze. És elkezdődik a 127 óra. Egy olyan 127 óra, amelyen keresztül megismerkedhetünk az öniróniával, a halálfélelemmel, a végső feladással, és a feltámadással, a végtelen kitartással, és a "SOHA NEM ADOM FEL" életérzéssel. Ez a 127 óra taníthat bennünket, ha épp hajlandóak vagyunk elfogadni a tanítást.
A végső "megoldást" a filmben nem szeretném elárulni, mint ahogy egy "jó kritikus" teszi, ha filmajánlót ír. Nézzétek meg, tényleg. Ezt muszáj.
A film összességében nem nagyon fog sok meglepetést magában hordozni, mármint történet vezetésileg. Szerintem a film elején tudjuk már, amikor beszorul, hogy miként fog kiszabadulni a végén, és hogy miken fog keresztülmenni, azalatt, amíg bent van.
De mégis összhatásban, ahogy a film lehatol a retinánkon át, és beleissza magát egyszerre az agyunkba, hogy másra sem tudunk figyelni az alatta a 94 perc alatt, és a szívünkbe, hogy a végén remegünk egyszerre a megkönnyebbüléstől és az örömtől, és a borzongástól.
Igazából a legmegdöbbentőbb, hogy ahogy néztem a filmet, annál jobban azonosultam a filmbéli Aronnal, és éreztem mindent, amit ő, a szomjúságot, az éhséget, a fájdalmat, az elfogadás fájdalmát, a végső visszaemlékezést, és az előretekintést egy olyan köddel hogy "mi lett volna ha..." A film elég nehéz témákat feszeget, de mivel hogy igaz történet, elmehetne dokumentumfilmnek is. A valódi Aron Ralston egyébként azt mondta a filmre, hogy az elejét leszámítva, tökéletes feldolgozás, szörnyű volt végignéznie, mert tényleg újra ott érezte magát.
Egy dolgot mégis kiemelnék a filmből, amit "lelövök" nektek most, de bennem az úgy ékelődött be, hogy azóta nyomasztja a lelkem. Méghozzá ez a "kő". Ralston egy ponton túl úgy érzi, hogy már a születésétől fogva ez a kő rá várt, egészen addig a pillanatig, hogy ő rálépett, és a súlya lenyomta a követ a helyéről. Ez a kő az ő karmája, ez a kő az ő sorsa. Úgy gondolom, hogy ezen a részen nagyon érdemes elgondolkozni. Vajon mindenkinek van saját köve? Mindenkire vár egy "kő"?
A film bőven 2010-es, bár hazai mozikban csak most jelenik meg, és én azt mondom, ne sajnáljátok a pénzt, menjetek el. Végre nem kell ezt a filmet is 3D-ben végigszenvednünk, hanem ez a film úgy köt le minket, hogy nem a képi világon ámulunk és bámulunk, mint ahogy azt tettük az Avatarnál, hanem végig egy szereplőt nézünk, nagyjából egy kamera állásból sokáig. Mégis, nem bírjuk levenni a képernyőről a szemünket, ha csak nem az elborzadás miatt.
James Franco hihetetlen teljesítményt nyújtott a filmben. Rendkívül jól játszott mindent, és mivel hogy ő körülbelül az egyetlen szereplője a filmnek, ezáltal még jobb színészi teljesítményt nyújtott. Én a filmnek simán osztottam volna egy Oscart, ha nem kettőt, de úgy tűnik mások nem voltak ezen a véleményen. Szóval Franco előtt le a kalappal, hihetetlen teljesítmény!
Még meg kell említenem a film zenéjét. Két szó: Hihetetlen. Jó. A.R. Rahman keze munkáját dicséri a mű, hihetetlen élmény volt. Szerintem önmagában egy albumnak is elmenne a filmzene, és azért az ilyen ritka. Még a sokat emlegetett How to Train your Dragon filmzenéjét is túlszárnyalta, merem állítani. Ez pedig nálam nagy szó!
Összességében a film kötelező darab, mind azoknak, akik szeretik a elgondolkozós drámákat, mind azoknak, akik csak épp egy mozi környékén vannak a haverokkal, és beülnének egy jó filmnek. Bár igaz, ilyen "délutáni szieszta" filmnek nem épp ajánlott, mivel ahhoz kicsit kemény elsőre lenyelni, de hiszem azt, hogy a film nem csak engem kötött le ennyire. Mindenkinek ajánlom, nézzétek, hihetetlen jó, és commenteljetek!
Pontszám: 9/10

Ghostbusters - Szellemirtók

Bemutató: 1984. június 8.
Rendező: Ivan Reitman
Műfaj: sci-fi vígjáték
Stúdió:
Kiadó: Columbia Pictures
Hossz: 104 perc
_____________________________

Ki ne ismerné a bal oldali ábrát? Ki ne hallott volna gyerekkorában a szellemirtókról, és a fiatalabb generációban melyikőnk ne nézte volna szombatonként és vasárnaponként a szörnyeket porszívócsővel elfogó overallos figurákat? És természetesen, mindannyian felismerjük ezer szám közül is a betétdalát - hát persze, ezek a szellemirtók! De kevesen tudják, hogy honnan, és mikortól is ered ez az egész szellemirtók legenda és őrület, és azt sem tudják sokan, mi volt előbb: a rajzfilm vagy a film? Esetleg egy játék? Talán képregény?
Az egész szellemirtók őrület, egészen az legendás Orwell évhez nyúl vissza, 1984-be. Dan Aykroyd, egyszer csak, hódolva a paranormális jelenségek iránti rajongásának, fogta magát és megírta a Szellemirtók alapját: parapszihológia, paranormális jelenségek és természetesen a technológia, amellyel valóban befoghatóvá és tárolhatóvá válik a híres neves ektoplazma, vagyis a "szellemtest" (akkoriban nagy népszerűségnek örvendett ez az elmélet, gondoljunk csak Casperre, a szellemfiúra.) Egy szó mint száz, a forgatókönyv ki is jött, és még 84-ben leforgatták a filmet, és júniusra már a mozikban is volt.
A történet egy Peter Venkman névre hallgató parapszihológussal kezdődik, aki egy kísérletet próbál bemutatni egy fiún és egy lányon, ám az egész kísérlet inkább egy nőcsábász rossz húzásába fullad, és a fiú alany be is sokkol, és faképnél hagyja az egyetemi professzort. Már épp amikor valami alakulna a szerencsétlen lány és Venkman között, berobban a szobába a professzor egyik társa, Ray Stantz, hogy azonnal induljanak, a New York-i könyvtárban igazi, soha nem látott szellemet észleltek. Mire odaérnek, Egon Spengler is a helyszínen van, aki a harmadik társuk az egyetemen, aki a paranormális jelenségek megfigyelésével és bizonyításával foglakozik. Rövidesen rá is találnak a szellemre, de természetesen halálra rémülnek tőle (haha.) és jó messze futnak. Ha ez nem elég veszteség, hogy a szellemek professzorai képtelenek voltak szembenézni egy kopogó szellemmel, még az egyetemről is kirúgják őket, azzal az indokkal, hogy semmit nem tettek le az asztalra, ami tény és való, cserébe rengeteg pénzt felhasználtak, hogy Egon mindenféle készüléket összeszereljen. Ám Egon épp ekkor jön rá arra, hogyan is lehetne elfogni a szellemeket, és tárolni őket, (esetleg meg is semmisíteni)! Csakhogy pénz híján, aligha tudja ezeket a készülékeket elkészíteni. Így hát Ray eladja a szülei házát, amit ráhagytak, és abból a rengeteg pénzből megalakulnak A SZELLEMIRTÓK. Ruhát vesznek, kocsit vesznek és nem legutolsó sorban, megveszik a mindenki által jól ismert szellemirtó főhadiszállást is (ami egyébként a New York-i tűzoltóság egy régi épülete). Elkezdődik a reklám, mindenfelé szellemirtók vannak a tévében, így hát Dana fel is keresi a "céget" azzal, hogy az ő hűtőszekrényében egy "Zuul" nevű kutyadémon lakozik. Peter természetesen azonnal kap az alkalmon hogy bejusson egy nő lakásába, így hazakíséri Danát, hogy jobban szemügyre vegye ezt a "Zuul" figurát. Ám amikor Peter nyitja ki a hűtőt, nyoma sincs semmilyen szellemnek, csak rengeteg junk-foodnak. Hát akkor hová tűnt a kutyadémon?
Többet nem akarok elmondani a történetből, mivel mégiscsak egy kultfilm ez, kötelező látni, aki meg látta, ennyiből már rég visszajött az egész film lényege.
A film önmagában, nekem kicsit a semmiből kapott, elejét nem egészen jól kidolgozottnak tűnt. Valamiért nekem nem igazán volt eleje a dolognak, és ahogy pénzhez jutottak, az is elég gyatra megoldás volt. Természetesen a film összhatásába nem rondított bele, és természetesen, azt tudni kell, hogy mégis csak 27 éves filmről van szó, tehát a mai filmekhez kár is lenne hasonlítani.
Ez a technikai megoldásokban is nagyon szépen látszik. Egyszóval, olyan a képi világ, mintha ma a filmet bedobták volna egy online mozgókép szerkesztőbe, és a megfelelő helyekre az első effektet ráhúzták volna. A mai szemmel nevetséges, és megmosolyogtató, mintsem a kívánt hatást elérő, de tény, hogyha 27 évvel ezelőtt néznénk a filmet, tetszetősen hatna. Ugyanolyan érzés, mintha megnéznénk a Star Wars eredeti trilógiát, és aztán az új trilógiát, természetesen a régit sokkal aranyosabbnak és viccesebbnek gondolnánk, mint az újat, amiben azt se tudjuk hova kapjuk a fejünket, annyi felé robbanás és csatazaj.
Ám az oldszkúl mivolta a filmnek egy dologban tényleg az utókornak hagyott: a zenéje. A Ghostbusters Theme Song-ot mindenki ismeri, mindenki szereti, a szövegét is mindenki tudja, a dallamát is. Ez is 1984-ből származik, pontosan.
Még érdekesség, hogy a film operatőri munkáját egy magyarnak köszönhetjük, Kovács Lászlónak.
A film egyébként a maga idejében hatalmas durranás volt. A mai napig '84 egyik legjobb filmjeként tartják számon, így értehető, hogy rá 5 évre jött is a folytatás, ami viszont csúfos bukással végződött. Egy tipikus csak a pénz miatt készített 2. rész volt. Hosszú időkig "csak" a mesesorozatokkal (ahol szintén a második igencsak erőltetettre sikeredett), és képregénnyel kellett beérnünk, ám valami történt 2009-ben. Elkészítették A szellemirtók konzoljátékot, ami hihetetlenül sikeres fogadtatásban részesült. Imádták a kritikusok, és talán ez is közrejátszott abban, hogy 2010-ben bejelentették a Szellemirtók 3. részét, amely 2012-re várható. Kíváncsian várjuk!
Összességében a film inkább egy kult-film mai szemmel, mintsem egy műalkotás, de aki nem látta, mindenképpen nézze meg egyszer, de azt se mondom, hogy olyan mint mondjuk a Star Wars eredeti trilógia, hogy azonnal szégyellje el magát az ember, ha nem látta, és AZONNAL nézze meg.
Pontszám: 7/10

Megamind - Megaagy

Bemutató: 2010. november 5.
Rendező: Tom McGrath
Műfaj: Animációs akció (szuperhősös)
Stúdió: Dreamworks Animation
Kiadó: Paramount Pictures
Hossz: 96 perc
___________________________________

Úgy tűnik, a világ nem képes megunni a szuperhősöket. A mai napig imádjuk Batmant, Supermant, Aquamant, Wonderwomant és így tovább. Egy ideig természetesen, mindig is a "jók" szemszögéből láttuk a dolgokat, tehát az alap szuperhősös séma, vegyünk egy hőst, hihetetlen képességekkel felfegyverkezve, és adjunk hozzá egy szupergonoszt, aki uralni akarja a világot, majd csináljunk látványos harcokat, és kész is a világsikerű képregényünk. Természetesen a szupergonosz nem halhat meg, mert egy igazi hős nem öli meg még a legádázabb ellenségeit sem, csupán börtönbe helyezi azt.
Ebből az idillből indul a Dreamworks legújabb munkája, a Megamind is. Illetve, még egy picit előbbről. Főszereplőnk Megamind, aki nem más, mint egy pusztuló bolygóról kimenekített humanoid, kék bőrrel megáldva, és hatalmas fejjel, és a fejhez társuló hihetetlen magas IQ-val. Ám a szomszédos bolygóról is egy alanyt megmenekítettek, aki nem más, mint Megamind ádáz ellensége, Metroman! És elkezdődik Metroman és Megamind ádáz küzdelme, már az űrben is, és valahogy Metromannek minden összejön. Míg Megamind egy börtön udvarára csapódik, addig Metroman valami újgazdag család kúriájába. Így láthatjuk is a szép ellentétet jó és rossz között. Később, ahogy cseperednek fel a kicsik, iskolába kerülnek. Itt Megamind újra összefut ádáz ellenfelével, Metromannel, és újra elkezdődik a rivalizálás. Természetesen a hős mindenben győzedelmeskedik, és Megamind csak azt éri el, hogy mindenki gyűlöli őt, kivéve Minion, az ő halacskája, akit még születésénél kapott szüleitől. A sok negatív megerősítéstől Megamind kilátástalan helyzetbe kerül. Ám ekkor rájön a megoldásra: szupergonosz lesz, míg Metroman a hős! Így el is kezdődik a legádázabb küzdelem Megamind és Metroman között, ami valaha előfordult az emberiség történelmében!
Metromanről azt kell tudni, hogy konkrétan, egy Supermanből áll az "ember". Repül, köpönyege van, S betű helyett M van a overallján, lézert lő a szeméből, jóképű, izmos, hősies, és a riporternővel kavar. Persze sérthetetlen, és így tovább.
Megamind addig a legfőbb gonosz lesz. Rombolja a várost, és minden alkalommal elrabolja az elbűvölő Roxanne Ritchit, a riporternőt, akiről mindenki úgy gondolja, hogy halálosan szerelmes Metromanbe. Metroman mindig vissza is szerzi a bájos hölgyeményt, és a világ boldog, és ünnepli Metromant.
Eddig azt mondanánk, mi érdekes van ebben a filmben? Ezért nem nézem meg! Ám felvet egy érdekes kérdést a film. Mi van, ha egyszer a szupergonosz nyer? És meghal a szuperhős? Onnantól mi értelme van szupergonosznak lenni? Mi értelme van a gonoszságnak, ha nincs jó? Valóban jó kérdés. Kivetítve nagyobb dolgokra, egészen elgondolkodtató. És ekkor mondja nekem bárki is, hogy ezek a filmet gyerekeknek készültek!
Tehát az alapszituáció ez, és ebből bontakozik ki a film. Többet nem akarok elárulni, mert akinek tetszett ez alapján, egyenesen IMÁDNI fogja, aki pedig még kételkedik, az is nézze meg, mert az is rányomja a "lájk"-ot.
A film képi világa megfelel a 2010-es követelményeknek, bár nem mondanám még mindig, hogy jobb lett, vagy legalább olyan jó lett, mint a How to Train your Dragon. Valahogy abban a filmben a Dreamworks nagyon eltalált mindent. A 3D verzióhoz sajnos nem volt szerencsém, mert nagyon rég nem voltam moziban, pedig el kéne mennem, tudom jól. De nem tudom elviselni a szinkront, semminél.
Zeneileg a filmet csupán egy név jellemzi: Hans Zimmer. Haladó filmrajongóknál ez a név önmagában garancia, aki nem ismerné ezt a nevet, először szégyellje magát, aztán keressen rá, és lássa meg milyen filmeknek készítette el a zenéit ez az ember (Karib tenger kalózai, Batman, rendkívül sok animációs film).
Elemezgetni a filmet, és a végkimenetelét majd kommentben, ha valakit érdekel, vagy látta, és akar rajta filózgatni, mert ezen bizony lehet!
Összességében rendkívül jó film, büszkén vállalhatja ezt a Dreamworks, és alig várjuk már a Kung-fu Panda 2-t, és a Csizmás Kandúrt. (Bizony, AZ a Csizmás Kandúr, Shrek nagy barátja.) Mindenkinek ajánlom, bár tény hogy nem egy Pixar film, nem kell a zsebkendőt készíteni. Meg voltam elégedve a filmmel, bár sajnos nagy elvárásokkal indultam neki, és majdnem nem érte el azt, amit vártam, meg annyira vártam már, hogy a legtöbb fordulat előttem nem volt titok, és így pár jelenet nem volt olyan élvezetes. De aki még nem is hallott róla, mindenképp nézze meg!
Pontszám: 8/10

The Truman Show

Bemutató: 1998. Június 5.
Rendező: Peter Weir
Műfaj: vígjáték-dráma
Stúdió:
Kiadó: Paramount Pictures
Hossz: 103 perc
__________________________

Egészen véletlenül akadtam bele ebbe a filmbe, ráadásul az iskolán keresztül, majdhogynem "kötelező" szinten, de álmodni se mertem róla hogy ekkora durranás lesz az e délutáni film. És hogy én erről eddig miért nem hallottam?!
Az embereket régóta foglalkoztatja a gondolata annak, milyen lehet úgy élni, hogy közben amit igazságnak és valóságnak hiszel és érzel, valójában egy nagy gépezet, egy nagy rendszer. Ugyebár legklasszikusabb példa erre természetesen a Mátrix-trilógia, amiben amellett, hogy egy világklasszist sikerült készíteniük a Watchowski fivéreknek, talán egy világot ejtettek gondolkozóba '99-ben.
Na most ugorjunk egy évet előre. Egészen pontosan a jelenünktől 13 évet, ahol még nem ismerték a "valóságshow" fogalmát világ szinten, hiszen éppenséggel az ezredfordulón robbant be az a fajta "szórakoztató média" a köztudatba. Hiszen a film pontosan egy ilyen valóságshow-n alapul. A Truman Show.
Főszereplőnk Truman Burbank, egy férfi, aki biztosításokat köt, és éli az életét, egy eldugott szigeten a feleségével, gyereket terveznek, mindenki kedves és jó, szó szerint tökéletes az élete. Nincs is igazán semmi érdekfeszítő ebben. Természetesen nem ilyen egyszerű a szituáció. Truman csupán egy valóságshow sztárja. Egy ember, aki mit sem sejt arról, hogy minden egyes ember, aki körülveszi őt, csupán színész, és mindenkinek az állig gombolt ingében ott van a kandikamera, ami az ő életének minden egyes mozzanatát veszi. 24 órán át egy nap. A felesége, az állítólagos apja, anyja, főnöke, legjobb barátja, mind színész, olyan emberek, akik semmi érzelmet nem mutatnak valójában Truman iránt, és minden egyes szó, amit kiejtenek, a Rendezőnek a szavai, aki a fülükbe súgja azt. A sziget ahol él, nem más, mint egy hatalmas épület, ami csúcstechnológiával van felszerkesztve, de ezt meglátjátok majd, ha megnézitek a filmet. Nem akarok elárulni minden részletet.
A történés ott kezdődik, amikor Truman véletlenek és rendezői hibák során elkezd rájönni az átverésre. Kiderül, régebben is voltak jelek, de nem vette észre.
A film érdekes témákat feszeget. Egyfelől azt a (mára már ) tényt, hogy az embereket tényleg oda lehet kötni a televízióhoz a valóságshow-kal. Minden emberben benne van a kíváncsiság. És már alapvető emberi tulajdonság az is, hogy mások magánszférájába belekotorásszunk, vagy ha nem is valójában, tettel, de legalább figyelemmel kövessük, ismerjük minden kis titkát. (A Facebook elterjedésének az oka is hasonló lehet, de erről majd egyszer a másik blogomon.) És talán '98-ban még nem is sejtették, de manapság nem egy olyan ismerősöm van, aki minden szombaton oda van szögezve a TV elé, mert éppen valamelyik valóságshow megy, és látni kell, ki fog kiesni, látni kell az ordítozást, a kiakadást, és így tovább. Mert ez vonzz bennünket.
De ugyanakkor egy erős bibliai szál is megtalálható a filmben. Hiszen ott van a Rendező, aki mint Isten, a semmiből teremtett egy egész világot, egy olyan világot, amiből talán lehetetlen kitörni, legalábbis nem muszáj: megteremtette a Paradicsomot. Az a világ szép és jó. Nincs szegénység, nincs erőszak, mindenki integet és mosolyog. Jó ott élni. Majd beletett egy embert születésétől fogva, és átitatta az egészet a saját felügyeletével, és ha nem is minden döntését, de legtöbbet befolyásolta. Így képzeljük el Istent is, nemde? Aki jelen van életünkben, és hatással van ránk, reakcióba lép velünk, akarva akaratlan. Ámde, ahogy Isten is Ádámmal a paradicsomban, a Rendező is hibázott. Megtehette volna hogy nem hagyja Ádámnak a Tudást elérhetővé tenni, ahogy az Örök életet nem is hagyta, de hibázott, nem tette. Így van ez a filmben is. Ha talán kicsit jobban odafigyelt volna a Rendező, akkor Truman nem oda jut, ahova jutott. Nem szeretném a legvégét a filmnek elmondani, mert azok tényleg olyan pillanatok, hogy képes ott már magával ragadni az embert, és kezünket tördelve izgulunk, hogy mik lesznek a befejező motívumok. Talán kommentben, ha valaki reagál.
A film önmagában zseniális ötlet volt, ez bizony valóban akár egy klasszikus is lehetne, ami sajnos nem vált hollywoodi sikertörténetté, talán éppen a nehezen megemészthető üzenete miatt. Hiszen művészfilmnek művészfilm az egyszer biztos.
A film szereplőgárdájáról annyit, hogy Jim Carry játssza a főszereplőt, épp ezért elsőre én is meghökkentem, hogy egy ilyen drámában, hogy kerül a képbe ez a bohó ember, de teljesen jól bevált, le a kalappal előtte. Nekem nagyon tetszett, bár azért Carry valóban jobb, hogy visszatért a vígjáték műfajához, hiszen a Minden6óban és az Igenemberben viszontláthattuk azt az embert, akit még a Maszkban és az Ace Venturában megszeretünk.
Zenéje nem túl kiemelkedő, de visszaadja a régi showműsoroknak a hangulatát, tehát abszolút belefér. Egyébként Burkhard Dallwitz és Phillip Glass munkája.
A film maga kiemelkedő értékelést kapott, még a "legdurvább" kritikusoknál is, 95%-os átlaggal.
Nekem nagyon tetszett a film, mindenképp kötelező darab!
Pontszám: 9/10