Wreck-It Ralph

Bemutató: 2012. október 29.
Rendező: Rich Moore
Műfaj: animációs-kaland
Stúdió: Walt Disney Animation Studios
Kiadó: Walt Disney Pictures
Hossz: 120 perc
___________________________

A Disney szó hallatán valahogy minden korombelinek összerándul a gyomra. Nem véletlen, mindannyiunknak rögtön az éneklő állatkák, törpék, és hercegnőcskék jutnak eszébe, semmi olyan, ami érdekelheti a '90-es években felnőtt fiatalokat.   Amikor tavaly nyáron hallottam először a Wreck-It Ralphról, egyszerre szorult görcsbe a gyomrom, és voltam nagyon boldog.  Igen, végre belátta a filmipar, hogy nem elnyomni kell a játékipart, hanem bevonni, szerepeltetni a filmvásznon, persze anélkül, hogy bárminek reklámfilmet állítsanak. A '90-es évek gyermekei számára az élet része volt a videojáték, kinek milyen formában, de jelen volt. Szerettük. Imádtuk. Csak azért keltünk fel reggel, hogy hazarohanva az iskolából, táskánkat lecsapva a szobánkba beülhessünk a kis szürke, fekete, fehér dobozkánk mellé, különböző játékokat pakolva bele, és egészen addig nyomkodjuk az irányítót, amíg egyik szülőnk nem ordította el a hangját velünk, hogy most már aztán mars aludni. Nem mintha nem lett volna közösségépítő szerepe is. Másnap az iskolában lelkesen meséltük egymásnak, hogy ki milyen szintet hogy oldott meg, kinek 1 élete maradt, és úgy győzte le a "stage boss"-t, ki épp egy új bónusz pályát fedezett fel, valaki pedig kijátszott egy végtelenül nehéz játékot. Aztán néha napján, nagyon ritkán persze, de elcsavarogtunk csapatostul a közeli játékterembe, és FIFÁztunk, TEKKENeztünk, lövöldöztünk játékpuskákkal a képernyőre, de a kedvencünk örökké a jól bevált platform játékok voltak, ami minden kaja és zsebpénzünket elnyelte (azt a kemény 500 forintot, amit hetente kaptunk szüleinktől). De nem ezért mentünk le. Ahogy nem is azért játszottunk, mert akkora hatalmas élmény lett volna (hiszen a 8-bites világban hol beszélhetnünk még a játékok szépségéről, ha őszinték vagyunk?), hanem mert volt egy varázsa a játékteremnek. Ahogy teljesen beleéltük magunkat, ahogy elugrottunk, ha a képernyőn felénk lőttek, ahogy leugrottunk a játékmotorokról, ha ütköztünk, és ahogy fogunk összeszorítva, hunyorogtunk az éles kanyaroknál egy-egy autós játékban. Ahogy biztattak bennünket a barátaink, mikor eljutottunk a főellenséghez. Ez volt a játékok aranykora.
Ezért hozott akkora lázba engem a Wreck-it Ralph. Tudtam, ha minden jól sül el, akkor visszakalauzol engem a gyerekkoromba, akkor pontosan azt a világot mutatja be, ami olyan rég volt már. Ez a legnagyobb erőssége a filmnek, és ez is a legnagyobb gyengéje. Félő volt, hogy a fiatalabb nézők, akik akarva-akaratlan meg vannak célozva a Disney által, már nem fogják értékelni a sok utalást, és nem fogják átérezi az egésznek a "feelingjét", az életérzést, amit a film sugall.
A film elején megismerjük Ralphot, aki egy nagyon régi játéktermi játék főellensége, ahol a célja, hogy szétromboljon egy épületet, amit majd a főhősnek (Fix-It Felix) meg kell javítania. És amint Felix feljutott az épület tetejére, a lakók fogják Ralphot és ledobják a felhőkarcolóról, egyenesen a sárba. Nem túl jó meló, igaz? Minden egyes nap törni zúzni, ledobódni hatalmas épületekről, és utálva lenni mindenki által. Így érthető, hogy az amúgy nagyon jószívű Ralphnak egy nap elege lesz, és úgy dönt, hogy megszeretteti magát a játékbeni társaival. Miután csúfosan elküldik, mondván, ha szerez egy medált (amit a játék végén a főhős kap), talán megengedik hogy a házban lakjon egy szemétdomb helyett, és nem fogják mindenhonnan kiközösíteni. Így hát nincs más választása, elindul játékvilágokat látni, hogy szerezzen magának egy medált. Aztán egyik játékból a másikba keveredik, különböző kalandokat átélve.
Többet nem is szeretnék magáról a történetről mondani. Leszögezném, szerintem iszonyú szívfacsaró a történet, nagyon kitalált a világ, még ha vannak is problémái, amire kitérek lentebb. A mondani valója pedig egészen zseniális, egy Disney filmhez képest. Persze, lerágott csont már a "fogadd el önmagad", "szeresd ami vagy", és hasonló közhelyeket filmvászonra vinni, de úgy érzem, hogy ebben egy hangyányit, de több van. A film híres mondata, ("Rossz vagyok, és ez jó. Sosem leszek jó, de ez egyáltalán nem rossz. Senki más nem lennék szívesebben, mint saját magam") hihetetlenül feltárja a jó-rossz jelzők értelmetlenségét, majd a film később erősen (és szerintem erősebben mint eddig bármelyik hasonló kaliberű film) sugall valami féle Jin-Jang bölcseletet, hogy minden jóba kell valami rossz, az építést rombolni kell, hogy építeni lehessen, de a rosszban is ott lakozik a jó, valamiféle élet körforgása ez. Ami igazán megdöbbentő, hogy még mindig egy hivatalosan Disney filmről beszélünk! Ilyen bölcsességeket utoljára Pixar filmben láttam, igaz, hogy ma már a Disney azt is megvásárolta.
Azonban ha már a Pixart megemlítettem, a film több szegmense nagyon erősen hajazott régebbi Pixar filmekre. Rögtön ott van a kezdőjelenetben, amikor a játéktermi gépek karakterei mikor bezárt a terem, életre kelnek, önálló életet élnek, de mire újra nyit a terem, mindenkinek a helyén kell lennie, mosolyognia kell, és hagyni magukat "játszatni". Nem ismerős ez valahonnan? De igen, ez a Toy Story, egy az egyben, átemelve egy videojáték szintre. Nem mondom hogy rossz ötlet, sőt, nagyon is jó, meg csak az elején tűnik fel, mert nem sokszor kerülünk ki a "való világba", hogy ez megzavarjon bennünket, mint a Toy Storyban nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy még véletlenül se lássák meg az emberek, hogy a játékok élnek.
A másik ilyen pedig a Cars (Verdák), a Sugar Rushos jelenetekben. Nem mondom, hogy ugyanaz, vagy egyértelmű lenne a koppintás, de néha azért olyan érzése támad az embernek, hogy mindjárt feltűnik a kanyarban Lightning McQueen.
És a zene. Az a zene. Nincs rá szó, ahogy keverik a 8-bit muzsikát (ami lehet csak nekünk "oldschool" gamereknek muzsika) a mai stílusokkal, lehengerlő. Arról már nem is beszélve, hogy minden zenét nagyon jól eltaláltak, nagyon illenek a képsorokhoz, más zenével talán nem is lenne annyira jó. És ami hab a tortán: Skrillex egy Disney mesében. Igen, jól olvastátok. SKRILLEX zene van a mesében (Bug Hunt), ami önmagában is teljesen megállná a helyét, nemhogy filmzeneként. Ez mutatja azt, hogy a Disney rájött, hogy lépnie kell a korral, nem lehet mostmár mindig visszanyúlni a 100 éves mesékhez mint a Rapunzel, vagy a Békakirályfi (nem mondom, mindkettő filmet imádtam, szó se róla), kell haladni, minden korosztályt kielégíteni. Good move Disney! Ha ezt így folytatják, még az is lehet hogy nem fogom mind a húsz körmömet lerágni izgalmamban, nehogy elrontsák a Star Wars új trilógiáját. De ha a cikk után nincs kedved megnézni a filmet, hallgass bele a zenéjébe! Ha utána se jött meg, akkor lehet nem is neked való.
Összességében a film nagyon pozitív csalódás, minden félelmem és fent tartásom elűzte. Kezdek teljesen megbízni a Disney Animationsben. Mindenképp társaságban ajánlom, de egyedül is nézhető, ugyanúgy élvezni így is úgy is, garantálom, hogy ez nem háttérfilm, ha ezt nézitek, mindenképp filmezni akarjatok, különben nem éri meg! Konkrétan akárkit szívesen ajánlok a nézéséhez, barátnőt, barátot, hugit, nővért, bátyót, öcsét, aput, anyut, kutyát, mindenki megtalálja benne a magának valót. Fogyasztani mellé sssziiigorúan popcornt! Én azt mondom, ha telik rá, adjatok ki pénzt érte, de ismét felhívnám a figyelmet, hogy SZIGGORÚAN eredeti nyelven tessék nézni (ismét csak a borzalmas szinkronkönyvet tudom felhozni okának, nem tudom mi van a mai fordítókkal, tisztára mintha be lennének vodkázva mindennap... Rontó Ralf? Most komolyan?). Nem tudok a végére mást írni, nézzétek, élvezzétek, szeressétek!
Pontszám: 8.5/10

Rise of the Guardians

Bemutató: 2012. október 10.
Rendező: Peter Ramsey
Műfaj: animációs-akció
Stúdió: Dreamworks Animations
Kiadó: Paramount Pictures
Hossz: 97 perc
____________________________

A Dreamworks megint megcsinálta. Talán e filmje után kijelenthetjük, hogy átvette a Pixartól az animációs filmek királya címet. A How to Train your Dragon után sosem gondoltam volna, hogy ilyen hamar kapunk egy olyan filmet, amely ennyire megütné azt a baromi magasra tett lécet, amelyet az előbbi filmmel tettek. Szerintem senki se gondolta. Habár a Pixartól is kaptunk a tavalyi évben egy olyan címet mint a Brave, ami kiváló egyestés kaland volt, de egyre silányul a repertoár, egyre inkább erőltetve a régi brandeket. Nem mintha a Toy Story 3 nem lett volna az utóbbi '10-es évek egyik legjobb animációs filmje, de valahogy a Wall-E óta nem hozza a formáját a Pixar, ráadásul az a cég, ami majdnem 10 éven át uralta az animációs filmek piacát. Ellenben a Dreamworks a nagy vízválasztó, How to Train your Dragon óta (szinte) csak jó filmeket gyárt -- persze tekintsünk most el a kisebb bakiktól, mint a Madagascar sorozat erőltetése -- ami a jövőben se fog változni ahogy elnézem. De erről nem itt, nem most, lássuk, miért is magasztalom én az egekbe a Dreamworkst!
A film elrepít minket a varázslatos lények világába, azon "őrzők" életébe nyerhetünk belátást, akik egész gyermekkorunk alatt vigyáztak minket, behintették a szemünket varázslatos homokkal este, pénzt csempésztek a párnánk alá, amikor kihullott egy tejfogunk, hímes tojásokat rejtettek el húsvét napján, és persze akik karácsony éjjelén ajándékokat dugtak a fa alá. És megismerhetjük főszereplőnket, aki nem egészen őrző, de nem is szimpla ember: egy láthatatlan szellem, aki mindig is velünk volt, már több száz éve, köztünk járt, nyomott hagyott télen az ablakunkon, és amikor valami hatalmas őrültségre készültünk, végig figyelt bennünket. Ő nem más, mint Jack Frost, a jéglidérc. A karaktere amolyan "Lokis", minden lében kanál, életerős, humoros, minden csínyben benne van.
A történet szerint Jack Frost, az emberek számára láthatatlan. Bármennyire próbál beleavatkozni az emberek életébe, de sikerül neki, azonban tudtán kívül, a 4 létező őrző (a Mikulás, a Húsvéti Nyuszi, a Fogtündér, és a nálunk nem annyira híres Homokember) kiválasztja őt maguk mellé, mert feltűnik a régi, gonosz szellemtestvér, a Mumus, aki a gyermekek félelméből táplálkozik.
A történetről szerintem ennyi elég is, sokkal izgalmasabb a karakterábrázolás, a karakterfejlődés.
Jack Frost egy őszhajú ifjú, aki varázslatos képességekkel rendelkezik, a szelek ura, és varázsbotjával bármit megfagyaszt. Tekintve, hogy a világon tényleg kevésbé ismert figura, (bár létező, hozzá kell tenni), vele szembe nincs is nagy elvárásunk.
Nem úgy a másik 4 főszereplőnkkel, mint például a húsvéti aranyos nyuszikával. Itt egy kenguru méretű hatalmas nyúl, aki erős ausztrál akcentussal beszél, tekintve, hogy persze hol máshol is lenne az otthona, mint a Húsvéti-szigeteken. Ausztrál létéből adódóan egy bumeránggal küzd, segédei pedig két lábon járó tojáskák, és persze a Húsvéti-szigetekről ismert nagy kőfejek.
A fogtündér, egy anyáskodó, folyton mozgásban lévő fél-kolibri-fél-ember, aki egyszerűen rajong a fogakért. Lába sosem éri a földet, és kis segédeivel, a bébifogakkal végzi a munkáját, hogy összegyűjtse minden gyerek első 28 tejfogát, amikben a gyerekkor legfontosabb emlékei tárolódnak, és amikor arra van szüksége felnőtt fejjel valakinek, ezeket az emlékeket visszahozza számukra.
Homokember, az nyugodt és szép álmok varázslója, ő nem beszél, azonban hatalmas erővel bír, a képzelet erejével. Annyi plusszal, hogy amit elképzel, azt a varázshomokjából valóra is tudja hozni, legyen az kulcs, kard, vagy repülőgép.
És végül a Mikulás. Felejtsük el a minden karácsony környékén propagált mosolygós kedves ősz bácsit, aki nagy puttonnyal járkál, házról házra. North egy erős orosz akcentussal beszélő, agyon tetovált harcos, aki 2 szablyával rohan a harcba, ha arról van szó. Természetesen a gyárában a yetik szorgosan gyártják az ajándékokat, de North itt inkább főnök, mint valami jóságos öregapó. Komolyan, annyira lehengerlő ez a Mikulás ábrázolás, hogy a film során azt vártam, hogy mikor kap elő egy vodkás üveget, és húzza le az egészet.
Igazából tényleg a karakterek szerethetősége egyszerűen magával rántja az embert, és másfél órán át nem ereszti a markából, a legvégére már úgy állunk fel a film elől, hogy most azonnal kérjük a 2. részt, de minimum DVD-n, mert ezt újra kell nézni. Pont emiatt elmondani se nagyon lehet, hogy MIÉRT jó a film, pedig az. Bár hallottam már olyanról is akinek nem tetszett.
A zenéje sajnos nem üti meg a "nagy bátyó" szintjét, közel sincs olyan élvezhető zenéje mint a sárkányos kedvencünknek, de nem is szörnyű. Nem értem miért nem szerződtették ehhez a filmhez is John Powellt, de reméljük majd legközelebb.
Összességében ajánlanám mindenkinek, akinek a sárkányos csoda tetszett, ebben sem fog csalódni, ha tehetitek nézzétek 3D-ben mozivásznon, azonban SEMMIKÉPP se szinkronosan, és ezt most nagyon komolyan mondom, mert ilyen fordítást, amiben Jack Frostot DÉR JANKÓNAK fordítják... Brr, kiráz tőle a hideg. Társaságnak akárkit javasolnék szinte, testvértől, baráton át, barátnőig, bárki, aki nem úgy gondol a mai animációs filmekre mint gyerekmesékre. Ja igen, és ha tehetitek adjatok ki érte pénzt, minden egyes magyar forintot megér a dolog, főleg ha belegondolunk, hogy ezzel támogathatunk minden egyes filmet. Köszönjük Dreamworks, és a Croodsig viszontlátásra!

Pontszám: 8.5/10