How to train your Dragon 2

Bemutató: 2014. június 13.
Műfaj: animáció - kaland
Rendező: Dean DeBlois
Stúdió: DreamWorks  Animation
Kiadó: 20th Century Fox
Hossz: 102 perc
___________________

Már egy ideje nem volt sajnos alkalmam vezetni ezt a blogot, részből abból adódóan, hogy egész egyszerűen nem néztem filmeket az utóbbi időben, részből abból adódóan hogy rengeteg elfoglaltságom volt. Azonban úgy érzem, hogy ha már ennek a filmnek az első részének az elemzése több embert rávett arra, hogy megnézze azt a filmet, ennyivel tartozom a blognak és magamnak, hogy erről is írok. Hát íme, How to Train your Dragon 2. Mert kivártuk ezt a 4 évet. Nehéz volt.
Az első rész elsöprő sikere után, mind a filmkritikusok, mind a nagyközönség közt, természetesen voltak, nem egy-két ember, akik évek óta várták, szinte naponta gondoltak erre a közelgő folytatásra, erre, hogy ismét lássák kedvenc karaktereiket, Hiccupot, Toothlesst, Astridot, Stoickot, és a többi szerethető karaktert a filmből. Általában a folytatásoktól félünk, főleg ha animációról van szó, hiszen nem egy folytatást láttunk már, ami az a tipikus "még egy bőr lehúzásáról" szólt. Azonban a How to Train your Dragonnál egy pillanatra se féltem. Tudtam már az első képek megjelenésétől fogva, hogy ez jó lesz. Jó is lett.
A történetünk kezdetén megismerkedünk az öt évvel későbbi Berkkel, ahol a vikingeknek a sárkányok nem ellenségeik, és kártevői, hanem barátai, társai, kisállatai. Belecsöppenünk egy új sárkányokkal űzendő játékba, amit az egész falu imád nézni, de persze Hiccup most is hiányzik. Nem sokára ki is derül, hogy belefogott a világ felderítésébe, keresve új földeket, új sárkányokat, új népeket. Egy ilyen utazás alkalmával megismerkedik Erettel, egy másik vikingnép egyik tagjával, aki elmondja, közeleg egy új gonosz, Drago Bludvist, aki egy sárkányvadász, és épp egy óriási sárkányhadsereget tákol össze ebben a percben is. Természetesen innentől fogva felpörögnek az események, Stoick háborúra akar készülni, persze Hiccup csak rá akarja beszélni Dragot, hogy ne támadjon, és Hiccup meg a feje után, kész is a baj. 
A történetről elég ennyi, talán már ez is fölösleges volt, hiszen aki látta az első részt, a tudja, hogy a film történetétől nem kell félni. Aki nem látta az első részt, az keresse meg az arról szóló cikkemet, és olvassa el, nézze meg, és csak azután nézze meg ezt. Sajnos ez a folytatás valóban ízig-vérig folytatás, szinte muszáj az első látni, hogy ez élvezhető legyen. 
A film gradiózus. Minden felnő, a történet is felnő, a karakterek is felnőnek, a sárkányok is megnőnek, a harcok is nagyobb méretet öltenek, és az érzelmek is, a mondanivalója is felnő. Mindig is becsültem ezért az animációs filmeket, hogy egyszerre az új "kicsi" generációnak is van mondanivalója, de azoknak is, akik az első filmet 4 éve látták, és 4 évvel idősebbek, tapasztaltabbak. Mondjuk valahogy nekem volt pár jelenet, amire lehet nem ültettem volna be 6-7 éves gyerekemet, de végül is nem olyan durva dolgok, egy csepp vér nem folyik az egész film alatt, és konkrét mészárlás sincs benne, pedig mindkettőre lehetett volna lehetőség, sőt, néha szükség is lett volna rá, hogy még epikusabb legyen a film. De így is eléri a várt élményt. 
A film összetételében szinte tökéletes. Ahogy van benne olyan jelenet, amin hangosan felkacagsz, van benne olyan ahol csak tátott szájjal ülsz és nem bírod levenni a szemed a képernyőről, és olyan is előfordul, hogy elő kell venni egy-két zsepit, mert megkönnyezed a történéseket. Gyönyörűen hagyja feldolgozni a látottakat, és ránt vissza utána az akció közepébe, és úgy hagy téged ott a film végén, hogy kell pár perc amíg magadhoz térsz, hogy mit is láttál. Konkrétan nekem az első gondolatom az volt, hogy még egyszer megnézzem azonnal. 
A film egyébiránt követi az első felépítését, a keretes szerkezetet, a felépített struktúrát, a hatalmas finálét, csak néhány dolgot cserél fel a filmben, de mindennek megvan a maga jelentősége, és azt kell mondjam pont jó helyen van.
A látványvilág mozis. Ezalatt azt értem, hogy aki teheti nézz meg moziban, mert megér minden fillért. Hozza a megszokottat, mondjuk nekem néha picit túl sötét volt, és én nem élvezem annyira a 3D adta még sötétebb képet, és azt kell mondjam, hogy pár jelenet kivételével, még mindig nincs sok értelme 3D-ben nézni a filmeket. (A legjobb 3D élményt egy mozireklám adta, ahol tényleg olyan érzésem volt, hogy meg tudnám fogni a forgó betűket... Itt tartunk jelenleg.) A látványvilágra is abszolút jellemző az a filmet szépet felépített grandiózusság. Minden hatalmas, Godzilla méretű "istensárkányok", és hatalmas jéghegyek, tengerek, barlangok... Gyönyörű!
A karakterek jobban ki vannak dolgozva mint valaha. Valóban, az összes karakteren látható a fejlődés, az az 5 év, amennyi az első és a második film között eltelt. Már a főszereplőink sem gyerekek, hanem fiatal felnőttek, Stoick is elkezd őszülni, valami hihetetlen gyönyörű látni ezeket a kis részleteket, amiknek viszont hatalmas jelentősége van.
A zene még mindig John Powell, az én személyes kedvenc filmzene szerzőm, ismét nem okozott csalódást, egész egyszerűen tökéletesen illeszkedik a képek alá, felemelő volt hallani a rég nem hallott melódiákat még az első filmből. A film betétdala ismét Jónsitól származik, és ismét nem hagy cserben bennünket vele. 
Összességében egy gyönyörű történet lett ismét a barátságról, a szeretetről, a hitről, a békéről, a családról, a soha-fel-nem-adásról. Egy történet, ami még évekig az emberek szívében fog élni, egy történet, ami egyaránt tanít sokat felnőtteknek és gyerekeknek, egy történet, melyen a 6 éves is, és a 26 éves is sírva fog fakadni. Talán jobb is lett mint az előző. Így nem adhatok neki mást, 4 év várakozás után, mint a lehető legjobb pontot. Alig várjuk a harmadik részt DreamWorks! 
Pontszám: 10/10

Inception

Bemutató:  2010. július 8.
Műfaj: sci-fi (?)
Rendező: Christopher Nolan
Stúdió: Legendary Pictures
Kiadó: Warner Bros. Pictures
Hossz: 148 perc
___________________

Álmodás. Egy olyan emberi állapot, ahol bármi lehetséges, ami az egyetlen és legerősebb bizonyítéka az emberi tudatalattinak. Az az állapot, amikor mindenki építész, néha annyira bonyolult világokat terveznek meg, hogy saját magukat becsapják vele. Mondanom se kell, hogy egész könyvek, cikkek, sőt, majdhogynem a pszihológiának ez egy tudományága lett, az álmokkal való foglalkozás, az álmok fejtése, hiszen úgy gondolják, nem lehet véletlen, hogy a tudatalatti pont akkor és pont ezeket teszi össze az agyunkban. Az álmok azok, amelyek az emberrel együtt születtek, és mindig is velünk voltak. Az álmok azok a dolgok, amik támaszt adnak a legnehezebb időkben is, ha kicsi tudással és akarattal megtanuljuk őket irányítani. Az álmok azok, ahol legféltettebb titkainkat és legkedvesebb emlékeinket őrizzük. Tudatosan, vagy anélkül.

Lényegében ez az alapja az Inceptionnek. Dominick Cobb, valójában egy kém. Vállalatoknak kémked, egy olyan módszerrel, amit nagyon kevesen tudnak megcsinálni, ami egy kísérleti fázisban lévő katonai technológia. Lényege, hogy szinkronizálják egy ember tudatát egy másik ember álmával,  azaz, van egy álmodó, és az ő álmában létezik mindenki más, azonban bárkinek a tudatalattija, aki részt vesz az álomban, kivetüléseket tehet az álomba, ezzel nem kevés problémát okozva. Történetünk ott kezdődik, hogy Cobb és Arthur, a kém alakulat legutóbbi célpontjukat, Saitót, egy japán üzletembert, támadnak meg, és próbálnak egy lényeges dokumentumot ellopni tőle álmában. Ez hívják "kivonásnak". Mikor felébrednek, Saito megkeresi őket, és egy megbízást ajánl nekik: egy világcég tulajdonosa a közeljövőben fiára hagyja a céget, és ha a fiú nem darabolja föl az óriásvállalatot, akkor nehézségben lehet Saito cége, azonban ha feldarabolja, akkor Saito lesz az egyedüli és igazi monopólium az iparban. De nem mindennapi a kérés. Saito nem tudni akar valamit, amit "ki kell vonni" a tudatából, hanem épp az ellenkezőjét, azt akarja hogy betegyenek valamit. Ez hívják "Inceptionnek", és ezt tartja az egész tudományág, aki ezzel foglalkozik, szinte lehetetlennek. Ám Saito olyat ajánl fel Cobbnak, amire nem tud nemet mondani, így összeszed egy ütős csapatot, akikkel kieszelnek egy olyan tervet, amivel ez sikerülhet. Háromszoros álom az álomban.

A történetről talán így is sokat mondtam, nem is folytatnám. Itt igazából a kicsi dolgok a lényegesek, a háttér, és a kidolgozott világ. Nekem nagyon furcsa ezt science fictionnek nevezni, de kénytelen vagyok, mert ha belegondolok tényleg az, csak arról valahogy a világnak teljesen más a véleménye. De hasonlóképp ki van dolgozva, mint egy Star Trek vagy egy Star Wars, szinte semmibe nem tudunk belekötni a film során, és magával ragad, egyszerűen 2 és fél órán keresztül nem tudsz szabadulni tőle. De beszéljünk a mondanivalójáról,  a háttérről, ami nem a felszínen játszódik a filmben.

Ez pedig nem más, mint az álmok titokzatossága, és az, amivel mindenki egyet tud érteni: ahogy az álmok összezavarják az emberi elmét, ha nem is sokáig a valóságban. Kinek ne lett volna már olyan álma, amin el kellett gondolkoznia ébredés után, hogy megtörtént-e vagy sem, illetve kinek ne lett volna már olyan "emléke" amit valójában csak álmában látott. A legérdekesebb, az egészben, hogy az agy mint olyan, saját magával játszik ilyenkor, egyfelől épít, őrülten dolgozik, helyszíneket, történeteket tesz össze. Másfelől önmagát csapja be, és zavarja össze: pont az ennek a bizonyítéka, amit fentebb írtam.

A másik érdekes téma, az ébren álmodás, az az a lucid dreaming. Némi önkontrollal, és pszihológiai gyakorlással elérhető, hogy mi magunk cselekedjünk az álmunkban, rájöjjünk, hogy amit látunk az nem a valóság. Ha már valaki erre rájön egyszer-kétszer, már az hatalmas előre lépés, a bizonyítéka annak, hogy az ember képes Lucid Dreamingre. És ha valakinek sikerült ezt elsajátítani, akkor (pont mint a filmben) mindenre képes lesz. A film ennyire nem öleli ezt át, ott sokkal inkább a tudatalattik lenyomatáról van szó, mik azok, amelyek el vannak nyomva, de a felszínre akarnak törni. De a valóságban tényleg bármit megtehet az ember. Bármit.

Ami eszméletlen jól volt megcsinálva a filmben, az tényleg az a neurózis, ahogy a kísérletező emberek, az idő érzékelésének teljes elvesztésével kezdtek belebolondulni abba, hogy mi az álom és mi a valóság. A film szerint, minél többször építkezik bele "álom az álomba", úgy hatványozódik az "időeltolódás". Így egy bizonyos szint után már évekről, évtizedekről beszélünk, annyi minden élünk át.  Ez a valóságban is így van, szerintem mindenki érezte már, hogy egy hosszú hosszú kalandot élt át álmában; azonban az álom az éjszaka folyamán 5-10 percig tart, nem egész éjjel álmodunk. Ilyen gondolom ritkán fordul elő, de ahogy a filmben megöregedtek a karakterek az álmok során, hihetetlen ötlet. Ilyenkor már ki beszél halandóságról? Az ilyen álmok, ekkora hatalom, hány milliószor meghosszabítaná az életünket. "Az pedig már csak nézőpont kérdése, hogy mi a valódi."

A film zenéje tökéletes a film hangulatához, Hans Zimmer kitett magáért. A legnagyobb "slágere" a filmnek a Time, ez annyira jól sikerült, hogy önmagában is érdemes hallgatni.

Di Caprio is kitett magáért. A Titanic után ez volt az első olyan filmje, amiben ismét világsikerű volt, persze, egy Viharsziget és egy Kapj el, ha tudsz is remek filmek, de azokról nem feltételnül Caprio alakítása miatt emlékszünk meg. És azóta kaptunk tőle nem egy hihetetlen alakítást, például a Django elszabadulban játszott szerepe, illetve az új filmje, A nagy Gatsby. 

Joseph Gordon-Lewitt is remekül játszott, bár Di Caprio mellet nem tűnt ki annyira. Nem volt ez egy olyan színtű elnyomás a vásznon, mint amit láttunk a Fight Clubban Brad Pitt és Edward Norton között, de érezhető volt. Azonban remélni tudom csak hogy Lewittet is felkarolja végre rendesen Hollywood, mert az 500 nap nyárban való alakítás fenomenális volt, ahogy ez is, de ugye rögtön ott van a Looper is.

Összességében egy erős, elgondolkoztató filmről van szó, kicsit olyannal, hogy végig azt hiszed érted, de rájössz hogy nem érted, és ezáltal a film még jobb és izgalmasabb lesz. Mindenkinek ajánlani tudom, egy borús délutáni napra, amikor nem lehet kimenni a szabadba, minden barátunk elfoglalt, és nem tudunk magunkkal mit kezdeni. Lefekvés előtt ajánlott! Fogyasztásnak mellé egy jó bögre meleg tejet ajánlok, hogy könnyebb legyen az elalvás utána, és szigorúan egyedül nézhető! Mindenesetre, nézzétek!

Pontszám: 8.5/10

Stay Tuned!

World War Z

Bemutató: 2013. június 2.
Műfaj: világvége - horror - akció
Rendező: Marc Forster
Stúdió: Skydance Productions
Kiadó: Paramount Pictures
Hossz: 116 perc
___________________

Amióta világ a világ, mindig is érdekelte az embert a túlvilág, illetve a halálon túli élet. Talán ennek is az oka, hogy már a kezdetek kezdetétől izgatta az emberek fantáziáját az élő halottak fogalma. Ez az utóbbi 10 évben még nagyobb érdeklődésnek örvend, mint az őt megelőző cirka 200 évben. Sorra jönnek ki a filmek, könyvek, játékok zombikról, élőhalottakról, szellemekről, egyszóval a halál utáni életről, nem a szokványos értelemben. 2010 után azonban mégtovább nőtt ezen feldolgozások száma, folyamatosan csiszolgatva és csiszolgatva a témát. A World War Z, vagy magyar nyelvén nagyon frappánsan, Z világháború is egy ilyen csiszolgatás. Nem az igazi, de már sokkal jobb, mint egy Legenda vagyok.
Történetünk úgy kezdődik, ahogy szinte az összes katasztrófa film: kapunk kézhez egy boldogságban élő családot, akiket el kell vinni a gyerekeket az iskolába, persze reggel még mit sem sejtve reggeliznek, kocsiba pattannak. Azonban Gerry Lane, volt ENSZ ügynök családjával hamar rájön, hogy valami ma nem stimmel, majd egy nagy robbanás után kitör a pánik, tömegesével rohannak az emberek és... egymást harapják. Ennek fele se tréfa, így Gerry megpróbálja családját biztos helyre menekíteni, kihasználva ENSZ-es kapcsolatait, sikerül is neki egy állami menekülthajóra felszállniuk, persze, mint veterán ENSZ-es szuperkatonát, megkérik, sőt, parancsba adják neki, hogy már pedig ő lesz az, aki részt vesz a világ megmentésében. Természetesen Gerry ezután bejárja a világot, és megpróbál rájönni, hogyan élhetné túl az emberiség a Zombi apokalipszist.
A történettel nem érdemes túlságosan sokat foglalkozni, mert nem fog mondani semmi újat, amit eddig ne láthattunk volna, sőt. A megvalósítás, a látvány, az alapötlet az, amely érdemel pár szót -- persze az se feltétlenül sokat. Tekintve, hogy egy hollywoodi szuperfilm ez is, el nem maradhattak a óriási látványos rohanós zombi jelenetek (amit egyébként már a Legenda vagyokban sem tetszett, miért tud egy zomba rohanni?), a végtelenül epikus, halálközeli élmények, a teljesen közeli, gyönyörűen meganimált zombi arcok sem. Tehát a film, ilyen téren hozza magát -- persze kérdés, hogy ez kell-e egy ilyen témájú filmbe. A látványra, tényleg nem lehet panaszunk, nagyon szépen be vannak mutatva a különböző kultúrák, a különböző helyszínek, az elhagyatott városok, ez tényleg baromi hihetőre sikeredett, azonban talán el is várható egy ilyen kaliberű filmtől.
A film legerősebb komponense a történet. Nagyon tetszett ez a világkörbejárós ötlet, hogy midnenhol tanul valami újat Gerry, elveszít és szerez társakat, tehát a történetvezetése remek. Viszont ugyanez a legnagyobb hiányossága is: nekem például szinte felháborító volt az, hogy nem kaptunk választ arra, hogyan is indult el valójában a vírus. 
A film megnézése után, rögtön a Last of Us című 2013-as Playstation 3 játék ugrott be, mert komolyan nagyon hasonlít a kettő világa, csak talán a Last of Us jobban ki van dolgozva, a zombik hihetőbbek, és ott nagyon tetszett az, hogy minél tovább volt valaki zombi, a vírus annál inkább eluralkodott a testén. Ez se tetszett a filmben egyébként, hogy egy ember egy harapás után 12 másodperc (!!) alatt teljesen átváltozott vérengző fenevaddá, ami persze, nyilván azért is kellett, hogy már a film elejétől, TÉNYLEG futótűz szerűen terjedjen a vírus, de pont ez volt a furcsa, hogy azért nagyon kevés olyan vírus van, ami ilyen gyorsan tüneteket mutat. Sőt, hiszen van olyan vírus, ami több év(!) után sem mutat semmilyen tünetet, és a Last of Usban pont ez volt szerintem nagyon jól megoldva, hogy az plusz veszélyfaktor volt, hogy valakit megharaptak, bemenekült a biztonsági barakkokba, és belül uralkodott el rajta a zombivírus.
Összességében azt kell mondjam, teljesen korrekt film, bár Brad Pittől többet vártam, de lesz ez még így sem, Mr. Pitt is fog még szerepelni filmekben. Azért néznék már egy olyan filmet, amiben Pitt és DiCaprio együtt játszik, abból mit lehetne kihozni. Igazából egy kőkemény igazi akciófilmről van szó, egész ötletes sztorival, csak sokkal többet ki lehetett volna hozni ebből a settingből, mint azt a film tette. De majd a legközelebbi zombis film, hátha! Nézzétek, mellé ajánlok egy tál agyat, partnernek pedig egy oszló-foszló agyevőt. 
Pontszám: 7/10  

Stay tuned!

The Intouchables

Bemutató: 2011. novermber 2.
Műfaj: dráma vígjáték
Rendező: Olivier Nakache, Éric Toledano
Stúdió: Gaumont Film Company
Kiadó: Gaumont
Hossz: 113 perc
___________________

A kevés film is, amely foglalkozik a kerekes székbe jutottakkal, talán bizton állíthatom, hogy mindegyik valami féle megrendítést akar kiváltani a nézőkben. Mintha azt sugallanák, hogy sajnáljuk őket, hogy nem élhetnek teljes életet, nem táncolhatnak, nem futhatnak, nem élhetnek nemi életet úgy, ahogy azok az emberek, akiknek megadatott az, hogy járjanak. Ezzel valahogy beépítve a társadalomba azt, hogy ők "mások". Őket "tolerálni" kell. Ez a világkerekség legnagyobb ostobasága. Hogyan jön bárki ahhoz, hogy "tolerálja" a másikat? Ki az, miféle felsőbb rendű lény, aki tolerálja a másik lényét, aki azt mondja, hogy  "Nem baj, én így is elfogadlak!" És sajnos az eddigi olyan filmek, aminek központi témájában ez állt, valahogy ezt sugallták nekem. Légy tapintatos azzal, aki egy kerekesszékben éli mindennapjait. Közben nem.
Párizsban kezdődik történetünk, mikor Phillippe, egy gerinctörést szenvedett gazdag mozgássérült, előző ápolóját próbálja pótolni, ezért meghallgatást tart a kúriájában. Belép a képbe Driss, egy fekete, mélyszegény sorból származó fiatal férfi, aki valójában nem is akar ápoló lenni, sőt, eszében sincs, csak kell szereznie 3 aláírt papírt arról, hogy ő el akart menni dolgozni, de sajnos nem vették fel, ahhoz, hogy kapjon segélyt az államtól. Így kerül ide Driss, ám lekezelő stílusa, ahogy meg sem rendíti az, hogy egy kerekesszékben ül egy férfi, aki jószerivel csak a fejét tudja mozgatni, megfogja Phillippet. Megkéri, hogy másnap jöjjön vissza, és megkapja az aláírást, amire annyira vágyik. Megismerhetjük Driss családi helyzetét, a mélyszegénységet, ahol 60 négyzetméteren lakik 10 ember, egyetlen anya tartja el az egész családot, és rögtön kiderül, hogy Driss nincs szívesen látva otthon. Ezért az estét az utcán tölti, és másnap mikor bemenne egyedül a papírért, Phillippe felajánlja neki, hogy legyen ő az ápoló, 1 hónap próbaidőre felveszi, és ha utána marad, akkor teljes fizetést kap érte, na meg persze egy lakosztályt a villában. Így kezdődik el egy gyönyörű barátság kezdete, ahogy Driss felbolygatja a művelt és szofisztikált Phillippe életét, a maga lekezelő, ám nagyon tisztaszívű módján. 
Többet talán a történetről nem is mondanék el, bár meg kell jegyeznem, ez pontosan nem egy olyan film, aminek ez az erőssége, hogy milyen cselekmény van, talán azért is, mert ez egy amolyan "Igaz történet alapján" készült csoda. Nagyon kevés ilyen filmet láttam, ami jó volt, és talán az Intouchablest se sorolnám életem filmjei közé, de nagyon sok olyan dologra világít rá, mint előtte kevesen. Például arra, hogy úgy tehetjük leginkább elviselhetővé egy mozgássérült életét, ha úgy viselkedünk vele, mint egy járó emberrel. Iszunk vele, marháskodunk vele, még akár szívajtuk azzal, hogy kerekesszékes, mint ahogy mindenki mindenkit szívat az iskolában, a munkahelyen, barátok közt. Nagyon jól rámutat arra a mai jelenségre, ahogy nem rosszindulatból, de azonnal megkülönböztetjük ezeket az embereket, és rögtön úgy viselkedünk velük, mintha porcelánból lennének, csak azért, mert kerekes székbe kényszerültek.
A zenére egy árva szavam se lehet, összegyűjtötték a 90-es évek legjobb slágereit, illetve hallhatunk benne komolyzenét, illetve egy képsor erejéig operát is. Emellett Ludovico Einaudi munkája gyönyörű lett, főleg zongorabetétek, de nagyon illik a felszabadító jelenetekhez, alásimul, talán olyannyira, hogy észre se vesszük hogy ott van. De ki tudja, nélküle mennyire lenne megható, vagy száraz a jelenet?
A színészek közül Drisst játszó Omar Sy volt számomra nagy meglepetés, hihetetlen jól játszotta azt, amit neki kellett, egyszerűen komolyan megrendítette az ember szívét az a mosoly, és az a törődés, amit a film során eljátszott a színész. Természetesen Francois Cluzet is remekelt, de Omar mégis jobban kiemelkedett számomra.
Összességében nem több a film, mint egy szívmelengető történet, két jóbarátról, ami mögé elrejtettek egy-egy nagy tanulságot is, amit jó lenne a társadalomba beilleszteni. Nem hollywoodi film létére azt gondolom, hogy egy-kettővel vetekedhetne, annyira jól lett kivitelezve, persze, még mindig mondom, nem életem filmje. Igazából ajánlom mindenkinek, egy gondolkozósabb estére, egy kis narancslével, szülőkkel, családdal, illetve egyedül. 
Pontszám: 7/10

Stay Tuned!

The Great Gatsby

Bemutató: 2013. május 10.
Műfaj: dráma
Rendező: Baz Luhrmann
Stúdió: Village Roadshow Pictures
Kiadó: Warner Bros. Pictures
Hossz: 143 perc
___________________

Az amerikai álom. Nagy ház, sok pénz, menő verda, hatalmas bulik. Mindez azután, hogy vége az első világháborúnak, az emberek térnek haza, és megalapozzák a jövőjüket, megházasodnak, elmennek tanulni, a veteránok ünnepeltetik magukat, és maguk is ünnepelnek. Beköszönt Amerikába a Jazz (vagy magyarul Dzsessz) korszak. A háborúban kiéhezett férfiak (és nem kevésbé kiéhezett nők) levetik magukról gátlásaikat, megjelennek a flapperek, akik a szexuális érintkezést mindennapos teendőnek látják, a technológia rohamosan fejlődik, a Wall Street-i tőzsde soha nem látott módon szárnyal, és az alkoholtilalomnak köszönhetően mókás módon csökken az alkohol ára, egyre több a szervezett bűnözés, és nem tud vele mit kezdeni az amerikai hatóság. Valószínüleg azért, mert ők is élvezik a csempészett alkohol mámorát, és mert ők is részt vesznek az újgazdagok és a maffia által szervezett bulikon. New York és a keleti part velejéig romlott.
Ebbe a világba csöppenünk bele, főszereplőnk Nick Carraway narrálásában. Nick Carraway alkoholizmusáról próbál leszokni, így egy szanatóriumba vonul, ahol a pszihológusa megkéri, hogy meséljen arról a Gatsby nevű figuráról, akit folyamatosan emleget. Nick pedig úgy dönt, hogy könnyebb neki, ha leírja ezeket. Így kezdődik történetünk 1922-ben, amikor Nick úgy dönt, hogy nyárra kivesz egy kis házikót a long island-i képzeletbeli West Eggben, New Yorktól fél óra kocsiútra, hogy tanuljon, illetve kicsit kimozduljon a new york-i forgatagból. Azonban itt sincs nyugta, a szomszédban lakik ugyanis egy Jay Gatsby nevű misztikus figura, aki világra szóló bulikat tart hatalmas kúriájában, ahova egész New York eljön elengedni magát, öreg, fiatal, gazdag, szegény, mindenki ott van, és élvezi Gatsby ingyenes vendégszeretetét. Azonban Nick egy nap névreszóló meghívót kap Gatsbytől, ám hamar kiderül, hogy senki se szokott meghívót kapni. Így Nick ellátogat a legközelebbi összejövetelre, ahol kiderül egysmás Gatsby kilétéről. Innentől kezdve pedig elszabadul a pokol, megjelennek az összefüggések, és egy régi régi szerelem, amelyben Nick unokahúga a már házas Daisy Buchanan is részt vesz...
Többet nem is akarok elmondani a történetről, egyrészt azért, mert nagyon nehéz abbahagyni, másrészt azért, mert nem akarok elmondani semmi csattanót mert ez a film kötelező. Ha pedig szerelmese az ember a régi régi Amerikának, az 1920-as és 30-as éveknek, akkor ez lesz a kedvenc filmje. Luhrmann rengeteg kutatómunka után, azt kell mondjam, tökéletesen átadta a jazz korszak életérzését, a Charleston kultúrát, a Flapper életfelfogást, amiből később kialakultak a swingerek. Folyik a pezsgő, szól a charleston, az emberek még ágyig sem jutnak el, a részegek támolyognak. Talán nekünk, Y és Z generációnak ez már nem akkora hatalmas dolog, azonban ha kicsit átérezzük azt a világot, ahol az alkohol be volt tiltva, talán érezzük micsoda áttörő újulás ez. Sőt, elég nagyszüleinkre gondolni, és hogy ők hogy kezelik a szex témáját, a házasság intézményét. De bizony, ők is voltak fiatalok. Nem is akármilyen korszakban. Ez a korszak egy legenda. Ilyen nem volt előtte, és a mai korszak pedig már nem olyan, néhány hasonlósága ellenére. Itt még a szex orgiáknak is volt valami emelkedett hangulata, valami, ami elválasztja a mai diszkóktól és szórakozóhelyektől, ahol valami hasonló van. Talán a tánc, talán a pezsgő, talán a szép ruha, talán a rengeteg pénz... Ez egy olyan korszak, amit meg kellett énekelni:

"You had plenty of money in 1922, You let other women make a fool of you, why don't you do right?" 

Tehát a környezet tökéletesen van összetéve, szinte ott éreztem magam Gatsby báljain, szinte éreztem a pezsgőt a számban. Emellé egy olyan megosztó, fura érzésekkel megtöltő történetet ad, hogy nem tudtam eldönteni, hogy sírjak, nevessek, vagy borzadjak el azon amit látok.
A film zenéje a legtámadhatóbb pontja, de néhol a legjobb pontja is a filmnek. Will.i.am, Beyoncé, és hozzájuk hasonló, mai sztárok készítettek olyan számokat, amik "nyomokban tartalmaznak" swinget, jazzt, illetve charlestont. Olyan zene, amire én is buliznék akármelyik "partyban", viszont tökéletesen megállja a helyét a filmben is. Csak néhol már sok volt, néhol már túlságosan pop volt, túlságosan electro. Szóval Luhrmann védjegyeként elismert érzéke, ahogy két korszakot egybecsúsztat, most annyira nem szárnyalt.
A karakterek amilyen titokzatosak az elején, úgy tárulkoznak fel előttük szépen lassan, a film során, és persze erre a legjobb példa ki más, mint Gatsby. De még Nickről is szép lassan megtudunk új és új dolgokat, Tom Buchananről és Daisyről egy sorra derülnek ki az eddig eltitkolt dolgok.
Meg kell említenem, hogy ez már egy sokadik feldolgozása az azonos című könyvnek, a Jazz-korszak névadójának, F. Scott Fitzgerald tollából. A könyvet pont a napokban vettem meg, és talán ez is mutatja a film erejét, hogy képes volt rávenni engem arra, hogy igenis vegyem meg a könyvet, üljek le, és olvassam el. Ez inkább fordítva szokott történni nálam, de kellemes érzés. Sajnos emiatt nem tudom összehasonlítani a könyvvel, de lehet írok majd egy kiegészítő cikket, ha végeztem vele.
Mindenkinek ajánlom a filmet, azoknak végképp akiknek kicsit közelebb áll a szívükhöz a Jazz korszak. Egyedül nézésre ajánlom, hogy teljesen azonosulni tudjatok a filmmel, mellé egy pohár bor, vagy pezsgő javallott. A film közben lehetőség szerint egy kubai szivart is javasolok. Higgyétek el, nagyon sokat ad a film élményéhez egy üveg pezsgő és egy kis svájci csokoládé. Nézzétek!
Pontszám: 8,5/10

The Perks of Being a Wallflower

Bemutató: 2012. szeptember 21.
Műfaj: dráma, komédia
Rendező: Stephen Chbosky
Stúdió: Mr. Mudd
Kiadó: Summit Entertainment
Hossz: 102 perc
___________________

1991-et írunk történetünkben. Főszereplőnk és elbeszélőnk egy visszahúzódó srác, aki most kezdi középiskolai tanulmányait. Barátai nincsenek, egyetlen és legjobb haverja előző év májusában fejbelőtte magát, így Charlie egyedül maradt. Ám nem az egyedüli tragédia, ami körülötte történt vagy történik. Miközben végigkísérjük első évét a középsuliban, megismerjük múltját, családját is.

Charlie, aki írónak készül és extra esszéket ír angoltanárának, végzősök társaságába keveredik, ott tesz szert barátokra. Találkozik Patrick-kel és mostohatesvérével Sam-mel, akikről kiderül, hogy megvan a maguk kalamajkája: Patrick titokban találkozgat az iskola futballsztárjával, Brad-del, akiről kevesen tudják, hogy meleg; Sam pedig mindig a rossz fiúkat találja meg magának.

Mondani sem kell, hogy Charlie belecsöppen egy életbe, a saját életébe, amit mindeddig csak megfigyelt, de barátai segítenek neki felfedni múltját, túljutni problémáin és önmaga lenni.

A könyvet az amerikai Stephen Chbosky írta, 1999-ben publikálták először. A körülbelül 200 oldalas történet levelek formájában van közölve, amit a 2012-ben készített filmben is próbálnak érzékeltetni, de leginkább az elején és a végén tűnik fel a forma.

Meglepő módon a filmes adaptáció minimális dolgokban tér csak el az eredetitől, s ez valószínűleg annak köszönhető, hogy Chbosky részt vett a munkálatokban, mint direktor. Bár a történet jellegét tekintve pont azok a kis részletek teszik azzá ezt a sztorit, ami, mégsem zavaró, s ha az ember nem is ismeri a könyvet magát, egy tökéletesen teljes filmet lát maga előtt.

A színészek nagyszerűen hozzák elő a karaktereket, a megfelelő adagokban ismerjük meg személyiségüket és a mellékszereplőkről is tiszta képünk alakul ki. Egyszerűen zseniálisan tudják nyújtani azt, amit a könyv megkövetel tőlük. Újabb film, amiben Emma Watson (Sam) megmutatja, mennyire szexi tud az lenni, ha az ember nem pakolja ki magát a közönségnek. Logan Lerman (Charlie) szégyenlős, szerethető, kisfiús karakteréből kinő egy olyan érett gondolkodású “férfi”, akivel egy kicsit mindenki tud azonosulni, tragédiákkal együtt vagy nélkül. Ezra Miller pedig hihetetlenül a hátán viszi a sztori humoros részét, egyszerűen csodálatos színészekből áll a stáb.

A hangulatot fokozza a 90-es évek zenéinek válogatása, ami nemcsak nekünk, nézőknek fontos, de magában a történetben nagy szerepet játszik. Rengeteg konkrét utalás van benne zenékre, bandákra, filmekre, tényekre, ami miatt még valóságosabbnak hat az egész. S ez valahol még tragikusabbá is teszi a benne történteket.

A The Perks of being a Wallflower című film egy zseniálisan elkészített mű egy fergeteges könyv alapján. Megmutatja, hogy milyen régi sérelmek lehetnek kihatással későbbi személyiségünkre, valamint hogy azt nem dönthetjük el, honnan jövünk, de azt igen, merre tartunk.

Pontszám: 9/10

New Girl

Első epizód: 2011. szeptember 20.
Műfaj: Sitcom (helyzet vígjáték)
Alkotó(k): Elizabeth Meriwether
Stúdió: 20th Century Fox
Eredeti csatorna: Fox
Epizód hossz: 22 perc
____________________

Három agglegény barát tengeti mindennapjait Los Angelesben, mindenkinek megvannak a maga problémái, dolgai. Azonban egy nap jön egy lány, aki három férfi lakásában lévő negyedik, üres szobára pályáz. Jessica Day. És Jess pillanatok alatt felforgatja az üres, agglegény mindennapokat. A feje tetejére áll minden, ami eddig biztos volt, már nem az, és ami nem volt biztos, az meg végképp nem lesz az.
A sorozat elején tehát három jóbarát, Nick Miller, a csóró és lecsúszott, ideg gondokkal kűzködő csapos, Schmidt, a kövér lúzerből egy kis edzés után sármőr, sikeres nőfaló férfi, és Winston, a fekete profi kosárlabda játékosból lecsúszott munkanélküli mellé, egy pillanat alatt beköltözik Jessica Day, az életvidám, kicsit flúgos általános iskolai tanár, és felbolygat mindent. Persze Jess-szel együtt érkezik legjobb barátnője, a gyönyörű modell, Cece is, aki pedig megadja az utolsó pofont a három agglegény szürke életének. Elkezdődik a kalamajka, egyik kacagtató helyzetből átkerülünk egy másik hasonlóan őrült történetbe, és nincs megállás.
A történetről többet akarva se tudnék mondani, mert sorozat és sitcom lévén nem is ez a fontos. Egy ilyen sorozat pontosan a rövid, vicces történetekre alapul, illetve sok múlik a színészeken persze. És ezen a ponton a sorozat teljesített mindenféle elvárást.
Zooey Deschanelről talán nem kell sokat mondanom, sokáig nem volt kiemelkedő színésznő, de talán azért, mert neki van egy karaktertípus, amit el tud játszani, de azt nagyon jól. A kicsit szeleburdi, de beleérző és sokszor érzékeny, sok fura szokással rendelkező, ám életvidám fiatal nő. Nem tudom, hogy Zooey a való életben is ilyen-e, és azért játsza ezt a szerepet ilyen jól, de mindegy is. Amit a vásznon látunk, az egy tökéletes, hihető hús vér ember. Azonban kollégái sem maradnak el tőle. Jake Johnson tökéletesen adja a megkeseredett, az elromló távkapcsolatokban teljesen összetört férfit, akinek idegrohamai ijesztőek és viccesek is. Max Greenfield talán az, aki leginkább ad egy ízt a sorozatnak. Lehet erős kijelentés, de én a How I met your Mother Neil Patrick Harriséhez tudnám hasonlítani, talán azért is, mert szerepük is hasonló. Azonban van egy ici-pici plusz Max karaterében, ami hihetőbbé és szerethetőbbé teszi Schmidt karakterét, mint Barneyét. Lamorne Morris talán nem a legkiemelkedőbb színész a sorozatban, de a második évad végére már annyira belesimul a történetbe, hogy azt gondolja az ember, hogy nélküle nem is lenne az igazi. Hannah Simone pedig gyönyörű arcával és tökéletes alakjával minden férfi szívébe belakja magát azonnal, de színészi teljesítménye sem elhanyagolható. Hihetően játsza a krízisben lévő modell alakját, aki kívülről keménynek tűnik és érzéktelennek, azonban kiderül, hogy több minden lapul a zord külső mögött.
Őszintén megvallva, nehéz elindulni a sorozatban. Az első 10 részt annyira nem is élveztem, utána viszont másfél évadot majdnem 2 nap alatt néztem végig, annyira adta magát a sorozat. Amint megismerjük a karaktereket, kicsit belülről is, akkor már izgulunk értük drukkolunk nekik, megjelennek a kedvenc párjaink, és nekik drukkolunk hogy jöjjenek össze, vagy teljesítsék álmaikat. Természetesen, mint az összes többi sitcomban, itt is áll leejtős helyzetek kerülnek elő, vagy épp az a tipikus "Ó, ne már!" érzés fog el bennünket, egy-egy csavar láttán. 
Az egész sorozatra amúgy jellemző a mókázás. Minden részben van legalább 1-2 poén, amin hahotázva nevettem, és ez sajnos a mai sitcomok között nem általános. Rengetegszer volt, hogy egy-egy How I met your Mother részen végig csak hümmögtem, sőt, még csak el se mosolyogtam, csak éreztem kényelmetlenül hogy itt most nekem nevetni kéne. Ebben még plusz az is, hogy nincs "háttérnevetés", mint ahogy a Jóbarátokban, vagy az előbb említett sorozatban van, ami azért is nagyon kellemes, mert végre nem mondják meg nekünk hogy "IGEN, MOST NEVESS!", hanem rábízzák a nézőre, hogy ez most egy jó poén volt, vagy sem, elkerülve a kellemetlen pillanatokat, amikor halljuk a háttérből a nevetést, de mi nem nevetünk a sorozattal együtt.
Összességében, ez is, mint a 2 broke girls, inkább lányos sorozat, de nem tartom sokkal lányosabbnak, mint az Így jártam anyátokkal-t. Persze, vannak benne dolgok, főleg a romantikára helyezett hangsúly, ami miatt inkább talán a női nézők körében népszerűbb, de én személy szerint a 2. évad végére csak azt tudtam ismételni, hogy legyen már harmadik évad MOST! És ez nem véletlen. De nem baj, már csak egy hetet kell rá várni, és indul a 3. felvonás, addig is mindenkinek ajánlom hogy pótolja be a maradék elmúlt 2 évadnyi részeket, megéri!
Who's that girl? It's Jess!
Pontszám: 8/10